FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Még mindig Sikabonyban járunk. A Szövetkezeti utca – ahogy a nevéből is sejlik – a sikabonyi szövetkezethez vezetett. A Mező és Reptér utcákat köti össze, s ezzel közvetlen kapcsolatot teremt az Észak 2. lakótelep és Sikabony városrész közt. Az egykor két különálló település között gyerekkoromban szántóföld húzódott, szélén a kiserdővel, ami Sikabony egykori községhatárát jelentette.
Az utca túloldalán lévő, Reptér utca előtti stoptáblára szintén pontosan emlékszem, hiszen közvetve „markáns változást” hozott az életembe. De erről majd kicsit később…
A szövetkezet. Egy teljes sorozatot írtam róla. Valamint arról a közel két esztendőről, amikor a szövetkezet szőlőskertjében dolgoztam.
1959-ben a dunaszerdahelyi (a Karcsai úton lévő mai Wertheim helyén), ollétejedi és sikabonyi szövetkezetek egyesültek, majd 1975. január 1-jén Hodos és Nagyabony is csatlakozott a korábban egyesült, Sikabonyban kibontakozó szövetkezethez. Így alakult ki a járás egyik legnagyobb mezőgazdasági üzeme, a dunaszerdahelyi Dukla EFSz. Az irányítás viszont a hodosiaknál maradt, mivel az immár „gigantikus csoportosulás” elnöki tisztsége a hodosi szövetkezet korábbi elnöke, Píver Dezső kezébe került. A dunaszerdahelyi „JRD” (egyik) telephelye tehát Sikabonyban volt, míg központja Hodosban, ahogy az az emblémájukon is állt: „Jednotné Roľnícke Družstvo DUKLA Dun. Streda, so sídlom vo Vydranoch”.
A rendszerváltás után az akkor már széthullott, az új idők szelében vitorlázó sikabonyi „maszek” szövetkezetben húztam le két idényt.
A szinte nyílegyenes Szövetkezeti utca Sikabony egyik legforgalmasabb utcája. Meglehet éppen ezért, annak idején itt létesült a város első kerékpárútja. Nyomai mind a mai napig fellelhetőek a járda aszfalburkolatán. Hogy végül miért nem vált be? – fogalmam sincs, de talán az ott élők majd elmesélik.Pontos évszámot se tudok mondani, csak azt, hogy akkortájt a nagyfiammal egy lovacska után jártunk, aki az utca végében „lakott”. A jámbor jószág nagy kedvvel ropogtatta a szatyrunkban vitt almákat. Ma ugyanitt egy sorgarázs húzódik.
Erős nosztalgiát érezve nem győztem feleleveníteni azokat az éveket, amikor én is nagyjából annyi idős lehettem, mint akkor a fiam.
1980 körül nagyapámmal éppen Sikabonyban biciklizünk, amikor a Szövetkezeti utca végén lévő stoptáblához érünk. 4-5 éves lehetek csupán, mégis tisztán emlékszem erre a jelenetre. Az a tábla ma is ott van, bár azóta kicserélték párszor. Vannak ilyen momentumok az életemben, egyfajta bevésődések, hiába a több mint négy évtized:
– Papa, forduljunk vissza, éhes vagyok – mondom nagyapámnak – és tovább folytatnám a mondanivalómat, amikor nagyapám közbevág:
– Rendben, de csinálok neked valami mást, nem kell folyton tejet innod!
Mint afféle kisgyerek, sokáig dudlisüvegből ittam a tejecskét, amivel gondolom nem voltam, illetve nem vagyok egyedül?!
Kérkedve bólogattam, pedig szerettem a tejet, de kíváncsi lettem, mivel lep meg a nagyapám.
– Még tekerjünk ki a reptérre, aztán megyünk haza, „Szeverre” – mondta, s én ismét nyugtáztam szavait. Ő volt a lakótelep Géza bácsija, aki megjárta a frontot. Lövés érte a vállát, majd hadifogságba került. Magyar katona volt, világéletében apró bajuszt viselt.
Nagyapámmal még megnéztük a repülőket, aztán hazafelé vettük az irányt.
Vissza a Szövetkezeti utcán keresztül, majd Sikabony és a város közti bekötőúthoz érve jobbra tértünk, s az erdősáv kigyúrt ösvényén folytattuk utunkat. Ma ezen a helyen van nagyjából az Ady utca, a szántóföld helyén pedig éppen készül az Ady park. A túloldali Sikabony utca már teljesen beépült. Anno az Észak 2. lakótelep készült ugyanígy, még álltak a hatalmas toronydaruk…
Olyanok ezek az emlékképek, akárcsak a fekete-fehér fotográfiák. Megsárgult, megkopott, a képek sarkaiból tán hiányzik is egy darabka:
Nagyszüleim a Rózsaligetben laktak, náluk „szolgáltam”, míg a szüleim dolgoztak. Hazaérve nagyapám egy kocsiék formájú kenyeret vágott, megkente vajjal és paprikaport szórt rá. Sosem ettem még ilyet.
– Tessék, itt van, próbáld ki ezt a tej helyett! – nyomta kezembe a kenyeret.
Nem sejtettem milyen lesz, de nagyon ízlett. Réges-rég történt, ám ha azóta csemegepaprikát látok, eszembe jut a nagyapám, meg a Szövetkezeti utca stoptáblája. S persze az a bizonyos vajas-paprikás kenyér, amelynek „segítségével” leszoktam a dudlisüvegről.
Amikor vagy két éve az ikergyermekeinkkel sétáltam a Szövetkezeti utca végében – persze szentimentális vagyok, de figyeljetek csak mi történt?
Mihelyt a stoptáblához értünk, ránéztem a babakocsiban fészkelő gyerekekre, s hallom ám, hogy valamit nagyon szeretnének mondani:
– Apa, forduljunk vissza, éhesek vagyunk! – oké, akkor kenek vajas-paprikás kenyeret. Ja nem, az még picit odébb van. Ilyenkor érzi az ember, hogy hazaért, de úgy istenigazából…
MÉG TÖBB FOTÓ A SZÖVETKEZETI UTCÁRÓL