FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Folytatva szurkolói rovatunkat, ezúttal a dunaszerdahelyi Sidó Istvánt láttuk vendégül, aki a C3-as szektor legalsó sorából szurkolva meséli el történetét a Klikkout olvasóinak. Pistával az egykori Street étterem melletti Sörkertben beszélgettünk. Az előbbi helynek több szempontból is fontos szerep jut mai epizódunkban…
Szervusz Pista, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Nálad mikor és hogyan kezdődött a DAC-szenvedély?
Dunaszerdahelyen születtem, dunaszerdahelyi lakos vagyok. Időrendileg nem tudnám elhelyezni, pontosan mikor is kezdődött: még gyerekkoromban. Anyuéknál laktunk a Rózsaligetben, ami a stadion szomszédságában lévő lakótelep, és az öcsémmel, Balázzsal, valamint az unokatestvéremmel, Robival pár meccsre kimentünk. Szerintem olyan 14-15 évesek lehettünk, és az akkori kisebb B-közép mellé jártunk. Ugyan nem mertünk közéjük szegődni, viszont fokozatosan, hétről hétre, meccsről meccsre mi is bátrabbak lettünk. Egyre több mérkőzést abszolváltunk így hármasban, néha csak ketten. Aztán amikor elkerültem középiskolába, onnét szintén jöttek barátok, akikkel kijártunk. Volt, hogy idegenbe is elkísértük a csapatot.
A legemlékezetesebb mérkőzés? Megmondom őszintén nem emlékszem. Még a régi gárda játszott: Straka Gabival, Belkovics Lacussal a 2. ligában. 2000-es évek elejét írtunk, Šanta Peti volt a kapus. Ekkor indult nagyjából az egész, majd pár év kimaradt. Jött a Mohseni-éra, az elején nagy lendülettel.
Ebből az időszakból is több játékossal személyes kapcsolatba kerültem – mivelhogy pincérkedtem a város egyik népszerű – de napjainkra már megszűnt – Street nevezetű éttermében. Ahogy a régiek, úgy az újabbak is előszeretettel látogatták az éttermet, vagy tőlünk rendeltek ebédet.
Általában az öregebbek hozták magukkal hozzánk az új igazolásokat. Többször volt alkalmam beszélgetni velük a meccsekről, egyes szituációkról, pl. hogy ki miként vélekedik az új edzőről? Megtörtént olyan eset, hogy valakivel az étteremben kötötték meg a szerződést, miután egy jó meccset játszott nálunk. Sok-sok játékossal kapcsolatban voltam, többen már réges-rég eligazoltak tőlünk…
Térjünk át a jelenre, illetve a 2014-ben kezdődő Világi-időszakra. Láttam a facebookos borítóképedet, ahol a kisfiad is DAC-mezben pózol. Apáról fiúra?
Hároméves volt, amikor először kivittük Samuelt a MOL Arénába, az édesanyjával – feleségemmel, Viktóriával. 2017. augusztus 20-án játszottunk egy emlékezetes mérkőzést, 4:2-re vertük a Zsolnát Pačinda, Divković, Kalmár Zsolti góljaival. A meccs utáni gyönyörű tűzijátékot a gyerkőc a nyakamban ülve nézte végig. Ez egy brutál, komoly élmény volt, még mindig beleremeg a hangom.
Szóval ez volt az első meccs, amire kivittük őt, azóta pedig rendszeresen jár velünk, illetve focizik is, jelenleg Kisudvarnokban. Bérletesek vagyunk – már a covid előttről, majd jött az az időszak, amikor csak kevesen járhattak. Viszont azóta ismét rendszeresen kiváltjuk, és középről, a C3-as szektor első sorából biztatjuk a csapatot. Ez egy nagyon jó családi program, már a meccsnap reggelén úgy készülünk, illetve a hét elejétől várjuk. Egy jó barátom, Józsi is mellénk vett bérletet, a másik pedig a kisfiával jár, mi a feleségemmel és a kisfiunkkal. Közösen szurkolunk, szeretünk ott lenni.
Sokan mondják, hogy az első sor nem olyan jó, mert nem lehet látni rendesen, viszont ez nem igaz. Akiket néha magunkkal viszünk – mert valamelyikünk épp nem tud menni – csak dicséri. Oké, néha beesik az eső vagy süt a nap, ám ezek apróságok. Cserében viszont testközelből látjuk a játékosokat, és szinte minden mérkőzésen készül rólunk fotó. Nem egy ilyen fotót a DAC felhasznált már PR-célokra, pl. a legújabb bérlet-reklámon is rajta vagyok, vagy a mérkőzések előtti grafikán. Nem szándékozunk elengedni a helyünket!
Látni a játékosok gesztikulációját, a kulcspasszokat, látni mi az, ami működik és mi az, ami nem.
Ugyanígy látni az ellenfél játékosait is, néha megesik, hogy az ember beszól ezt-azt nekik. Pl. a Mohának a Slovanból, aki éppen előttünk mozgott az egész meccsen. Majd egy idő után arra gondoltam, nehogy a gyerek másnap ezt kiabálja az oviban, és inkább befejeztem.
Sosem vágytál a kemény mag közé? Nyilván az idegenbeli mérkőzéseken nincs választási lehetőséged, na de idahaza?
Nem mondanám, viszont erre a kérdésre visszatérek a múltba és elmesélek egy történetet. Ugyanis a feleségemet annak idején szintén egy DAC-meccsen ismertem meg, vagy ha úgy tetszik, „néztem ki magamnak”. A Gábor barátom ismerte őt, és néhány meccsen kérdezgettem:
– Ismered a csajt? – igen ismerem, válaszolta.
– Mi a neve? – hagyjál már békén, nézd a meccset, majd utána.
De csak nem bírtam lenyugodni, ahányszor elment előttünk: – Mondd már meg a nevét! Talán 2009-ben történt az eset, mivel 2010-től vagyunk együtt. Végül a feleségem és a gyermekem anyja lett. Tehát az életünket, a családunkat is egy DAC-meccsnek köszönhetjük.
Végezetül, mit jelent számodra a DAC? Miért tekinted szívügyednek?
Érzelmileg? Itt lakunk a Csallóközben, itt van a felvidéki magyarság bölcsője, és ez a tény, valamint a DAC összetartja az embereket. Én is fociztam, a foci mindig is a szívügyem volt. Abszolút reálisan nézem a meccseinket, de ha gyengén játszunk, akkor is bízom a győzelemben. Még akkor is, ha a Slovan érkezik, akikről tudjuk, erősebbek nálunk. Hogy ezen felül még mit jelent a DAC?
Azt, hogy hétről hétre, évről évre ki tudunk menni az Arénába, tényleg azt lehet mondani, hogy egy közös családi program. Abszolút jó érzés ott lenni, találkozni a barátaiddal, az ismerősöddel. Vannak olyanok, akivel kizárólag csak a meccseken találkozik az ember. A régebbi ismerősökkel, barátokkal, akikkel közös szívügyünk évtizedek óta a DAC…
2008. november 1., ami mély nyomot hagyott bennem. Remélem, soha többé nem ismétlődik meg, nemcsak nálunk, hanem sehol máshol! Szintén egy ilyen régebbi, de kellemesebb történet: sok játékostól van mezem, Krstović, Kocsis Geri, Huk, Koštrna… Rengeteget jártak hozzánk a Streetbe, a covid alatt azt lehet mondani, hogy az összes játékos tőlünk rendelt ebédet, vacsorát. Engem hívtak a privát telefonomon. Anno még Kocsis Geritől kaptam egy mezt, ezt követően Törökországban voltunk kirándulni. Ez volt az első törökországi közös kirándulásunk.
Persze vittem magammal a mezt, hogy mégis megmutassam, honnét vagyok. Majd a hotelben egy 70 körüli szlovák bácsika megszólított: – Kocsis, Kocsis? – megfordultam, akkor látja, hogy DAC-címer van a mezemen. Elkezdtünk beszélgetni, kiderült, hogy a Rékát, a klubtulajdonos úr lányát tanította anno az egyetemen. Egy évre rá visszamentünk ugyanoda, és olyan deja vu érzés fogott el. Ismét összefutottunk ezzel a bácsikával. Ugyanazok a mondatok hangzottak el. Kiderült, hogy professzor volt az egyetemen…
A szurkoláshoz talán még annyit: nagy a széthúzás. Persze mindenkinek van véleménye, de amondó vagyok, tartsa meg magának. Ha kijön az Arénába, azért jöjjön ki, hogy a csapatot biztassa. Vegyünk példát a Fradiról, ott egy komoly, európai hírű tábor van. Ott senki nem megy ki Juventus-sapkában, Barcelona-mezben, Bayern-pólóban. Ellenben kimész egy DAC-meccsre, és a világ összes csapatát látod, ez is sokat elmond a kötődésről. Nekem nem tetszik, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden évben vegye meg az illető a legújabb DAC-mezt! Ha nincs egy egyszerű sárga pólód, akkor vegyél fel valami semlegest és kész!
Egyetértek! Köszönöm szépen a beszélgetést, Pista. Hajrá, DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
