Az alábbiakban modern korunk egyik igencsak jellemző jelenségét, a telefonfüggőséget ábrázolom verses eszközökkel. A szövegben az állandó telefonozást a fagyizás élményével állítottam párhuzamba, az apró, édes kísértések mezsgyéjén maradva, amiből mindig jól esik egy újabb, meg egy újabb adag…
Kovács Andrea: Még egy kanállal?
Ragacsos a tenyerem,
az időt, mint a fagyit mérik,
elolvadt a délután
– görgetek a végtelenségig.
Óvó kezek megetetnek,
tartalommal, hirdetéssel,
mohón falom, szemezek
egy újabb értesítéssel.
Zajlik a nagy adatgyűjtés,
nincs ünnep vagy vasárnap
egy óra kiesés
és lám, vége a világnak.
Oh, hogy éljek így tovább?
Szívemben heves seb sajog,
elfog a szorongás:
mindenről lemaradok.
Ha jóllaktam, elalszom,
elégedett baba,
kinek talán csak teher
a saját akarata.
Mi lenne, ha letenném?
Az offline élet furcsa?
Kinek a zsebében van
a szabadságom kulcsa?
