FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Szurkolói rovatunkban ezúttal a vághosszúfalusi Szabó Tiborékkal – apa és fia – készült dupla interjú második részét olvashatjátok. Ifj. Szabó Tibor után tehát édesapja, id. Szabó Tibor mesél a DAC-hoz, valamint a focihoz köthető emlékeiről, élményeiről.
[Tiborral régebbről ismerjük egymást, és a korkülönbség ellenére – ahogy szurkolók közt egyébként is szokás – tegeződünk. A riport is ilyen szellemben készült – szerk.megj.]
Sziasztok, ismételten köszönöm, hogy elfogadtátok a felkérésünket. Folytassuk tehát kissé rendhagyó módon a fiú után az apával. Tibor, neked hogy jött a DAC az életedbe?
Kezdjük ott, hogy mihályfai születésű vagyok, Vághosszúfalura tulajdonképpen csak betelepültem – oda nősültem, ott építkeztem. A DAC-cal 1967/68-ban kerültem úgymond kapcsolatba, vagyis akkortól jártunk nyugodjék bátyámmal együtt DAC-meccsekre. A foci gyerekkoromtól az életem része volt. 1967-ben a dióspatonyi ifiben kezdtem, rögtön bajnokságot nyertünk és feljutottunk a „kerületbe”. Két év után nyugodjék bátyám rábeszélt, hogy menjünk el Felsőpatonyrétre, ott szintén két évet lehúztam. Szilvási Tibit biztos ismered, csapattársak voltunk. Aztán 1971-ben jött a katonaság, majd leszereltem, megnősültem és elkerültem Vághosszúfalura, ahol egészen 1985-ig futballoztam.
Miután az aktív focit abbahagytam, nem szakadtam el a labdarúgástól: alacsonyabb osztályokban bíráskodtam. Egy év a Galántai járásban, majd bejártam az egész nyugat-szlovákiai kerületet – ez kilenc évig tartott. Egyrészről tudatosult bennem, hogy elég későn, 33 éves koromban kezdtem „fújni”, ezért sosem kerülök magasabb szintre. A másik ok, amiért abbahagytam, hogy szerettem volna ugyanazokat a meccseket fújni tavasszal, amit ősszel – vagyis oda-vissza – és ezt az óhajomat a játékvezetői testület nem teljesítette. Mindeközben, ha volt rá lehetőségem, jártam DAC-meccsekre is, viszont ezután már ismét rendszeres látogatója lettem a dunaszerdahelyi stadionnak.
Aztán amióta a gyerekekkel járok, a nyugdíjas tribün helyett a B-középben vagyok. Megmondták: ők a főtribünre nem mennek – így hozzájuk alkalmazkodtam. Persze nem okozott nehézséget, hisz jól érzem magam a drukkerek közt is, sőt! A hangulat engem is megfogott.
Amikor elkezdték építeni az új stadiont, minden pénteken itt voltam. Fent ültünk az öreg tribünön, mi nyugdíjasok onnan lestük, hogy megy a munka. Egy meccset sem hagytam ki, úgy megkedveltem a közeget, hogy DAC nélkül szinte már levegőt sem tudnék venni.
Átéltem a 80-a évek Aranycsapatát, mégsem értem azokat a szurkolókat, akik ocsmányolják a mostani játékosokat. A csapatot akkor is kell szeretni, amikor kikapnak, nemcsak akkor, amikor nyernek! Hányszor hallom fent, hogy így meg úgy… persze, én is láttam, hogy jobb lett volna, ha lepasszolja a labdát, de akkor sem fogok rá káromkodni! Persze vannak esetek, amikor én is csavargatom a fejem. Pl. Pačinda nálunk lett focista, aztán mikor elment, kimutatta a foga fehérjét. Erik Davist nem tudta megbecsülni a klub, pedig még ma is jobb lenni, mint az a spanyol gyerek [Alex Mendez – szerk. megj.].
Térjünk át akkor a jelenre. A jelent úgy szoktam definiálni, hogy 2014-től napjainkig, tehát a Világi által fémjelzett korszak.
Tudjuk, ki volt a tulajdonos azelőtt. Nem tetszett! Miért kellett idegennek odaadni a klubot? Így aztán egy részről örültem, hogy a Világi úr átvette a DAC-ot, és nekikezdett az új stadion építésének. Viszont az nem tetszik, ami most folyik, hogy az itteni magyar srácok mellőzve lettek. Ha rajtam múlna, összeszedném a magyar ajkú srácokat a ligából, mert biztosan megjátszanák azt a szintet, amit most ez a sokszínű alakulat. Szívvel játszanának! Öt csallóközi srác a kezdőben elég lenne, ebben biztos vagyok – és általuk a nézőszám is növekedne! Ehelyett „Tanzániából” igazolunk.
Mit csinál pl. az Andzouana is mostanában? Vagy lásd Blackman. Befogadtuk, játékost faragtunk belőle, tőlünk lett panamai válogatott. Erre hálátlan módon feláll a pódiumra és azt ordibálja, hogy: „je*ať Dunajskú?”. Ez a különbség egy csallóközi vagy mátyusföldi gyerek és egy vadidegen közt, aki elfelejti, mi mindent köszönhet a DAC-nak! Szerettem őt, de óriásit csalódtam benne.
Sokan kritizálják, hogy miért adjuk el a játékosokat. Sajnos ez a mai foci, de a világ velejárója is. Kinevelünk egy játékost, és ha pénzt látnak benne, eladják. De miért nem hozunk helyette ugyanolyan szintű játékost, vagy aki rögtön bevethető a csapatba? Miért hoznak olyan fiatalokat, akiket megveszünk – ha megveszünk – és a padon ülnek? Ez nem tetszik. Megmondom őszintén, ha nem a DAC-ról lenne szó, már régen nem járnék meccsre. De örök szívügyem és az is marad.
Hogy néz ki egy meccsnap nálatok?
Ne is kérdezd! Reggeltől lázban vagyok, megesik, hogy útnak is indulunk. Megállunk a Mini Presszóban, elszórakozunk a barátainkkal. Mérhetetlenül örülök, hogy visszakerülhettem Szerdahelyre és befogadtak, vagyis visszafogadtak minket! Nagyon jó társaság van a Presszóban, és ez nagy boldogsággal tölt el minket. Nálunk, Vághosszúfalun nincs semmi, az a falu „meghalt”. 1974-től ott lakok, mégis még mindig „jöttment” vagyok. Tibi szintúgy, pedig ő már ott született.
Hányszor kérdezték nálunk Vághosszúfalun: Tibi, nem félsz elmenni Szerdahelyre a DAC-ra? Nem vernek ott meg? Mondom: miért félnék? Gyere el, nézd meg milyen a hangulat. Eljött velem, elmentünk a Csicsóhoz a kertvendéglőbe. Csicsó mindig csinál zsíros kenyeret, hagymával. Én is vehetek? – kérdezi a koma. Hogyne vehetnél – válaszolja a Csicsó. – Mennyit kell érte fizetni? – Semennyit! – Ezt nem gondolod komolyan? – De, halál komolyan gondolom. Haverok között ez így megy…
Felvittem őt a B-középbe, a 21. sorba, ahová mi is járunk: Biró Atti, Bíró Gyuri, Menző Lóri, Tar Miki, vagyis a társaság. Vége lett a meccsnek, és nem akart hinni a szemének, hogy itt ilyen hangulat van: – Látod koma, attól feltél, hogy téged itt megvernek. Bántott valaki? Ide jöhetsz családdal, gyerekekkel, hajuk szála sem fog görbülni! Mégha szlovák lennél, akkor sem… Volt rá nem egy példa.
Mégegy hasonló élményem, Szenicén történt. Felhívott egy ottani szurkoló ismerősöm, hogy bejöhet-e velünk a vendégszektorba? – Nem fognak bántani? – Dehogy fognak!
Az lett a vége, hogy megajándékozták őt: Fradi-bögre, DAC-kitűző, toll, mindent kapott a srác, csak a meglepődéstől levegőt alig. Azt mondta, ezt nem hiszi el. Egy fájó pontja, hogy nem érti mit énekelünk, pedig ő is dalolna velünk…
Zárszóként: Tibor, miért tekinted szívügyednek a DAC-ot? Mi az, amit a DAC-nak köszönhetsz?
Ahogy már mondtam, a foci az egész életemet végigkísérte, s a DAC mindennek a legtetején foglal helyet. Emlékszem, a covid alatt egy Európa Kupa-meccsre a Jablonec ellen, 5:3-ra nyertünk. A stadion mögött tapsoltunk, szurkoltunk, nagyon megmaradt bennem az a nap. De lényegében minden egyes mérkőzést ugyanúgy élek meg, ennek a fiam a megmondhatója. Bolondulok a DAC-ért, ha eljönnél hozzánk, DAC-os óra lóg a falon a játékosok képei mellett. Feleségem szokja mondani: ha nem ismernélek, azt hihetném, jobban szereted a DAC-ot, mint engem.
Egy nagy élményem tavalyelőttről, amikor a gyerekeim elintézték, hogy a kerek jubileumom alkalmával bejuthassak a pályára és elvégezhessem a kezdőrúgást.
Napra pontosan november 5-re, a születésnapomra jött ki a mérkőzés a nagy rivális, Nagyszombat ellen. Örök emlék marad, az öreg pályán voltam, ott fújtam meccset is, de ez szívbemarkoló nap volt. Jó lenne még egyszer megélni, lent a pályán bajnoki címet ünnepelni, viszont novemberben már 72 éves leszek és…
Jó egészséget és hosszú boldog életet tudok kívánni Tibor, a többit pedig veled együtt bizakodva várom! Köszönöm a beszélgetést, hajrá DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
