Gyakran van úgy, hogy az ember nincs jóban a világgal, pusztán azért, mert nincs jóban, tisztában önmagával. Hatalmas klisé, melyet kimondani banális, átérezni, a negatív status quo-t átbillenteni azonban annál nehezebb. A tükörben őszintén magunkra mosolyogni néha lehetetlen vállalkozásnak tűnik, holott eszméletlen fontos lenne. Valamiképp ezt igyekeztem megragadni a következő pár sorban.
Sipos Janka: Magamhoz
Pocsolya vizében az arcom.
Örök felvont szemöldököm.
A testem. Jelmezem. A harcom.
Magamhoz sincsen sok közöm.
Orgonaszó a koponyámban:
örök szentségtörés vagyok.
Prüszkölő állat szűk karámban.
Homlokomon izzón ragyog
az önvád. Öntelt önutálat.
Én: a világom közepe,
elfogadásról hadoválgat,
de nem igaz a fele se.
Mozdulatlan vagyok. Kések.
Helyek. Arcok. Tócsák. Közök.
Akar(hat)atlan érintések.
Meteoritként ütközök
közönyödnek. Fölényednek.
Ösztöneink fölélednek.