„Munkába kerékpáron!”, „Biciklivel az iskolába!”, „Új kerékpárutak épülnek Nagyszombat megyében” – csak néhány azok közül a szalagcímek közül, melyeket az elmúlt másfél hónapban olvastam a régiónk történéseivel foglalkozó portálokon. Városunkban pedig az elmúlt hónap végén a sokat bírált bicikliutat is újramázolták. Mindezek láttán úgy döntöttem, ha már ennyire népszerűsítik a kerékpározást a környékünkön, én is felpumpálom rég használt bringámat, és az irodai forgószék kényelmét egy hétfő délután a kevésbé kényelmes bicikliülésre cserélem. Nem bántam meg!
Mielőtt azonban nyeregbe pattantam volna, rendbetettem a nyerget. Az első utam ugyanis egy sportüzletbe vezetett, ahol nyolc euróért vásároltam egy szilikonos üléspárnát. Erre azért volt szükség, mert emlékszem, legutóbbi túrám alkalmával – ami bizony évekre nyúlik vissza – azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány, mikor leszálltam az ülésről. Itt jegyzem meg, hogy minden elismerésem azoké, akik autó helyett rendszeresen kerékpárral járnak be munkahelyükre.
Van, aki naponta tekeri le az Ekecs-Dunaszerdahely távot, oda-vissza. Azoknak is kalapemelés jár tőlem, akik kedvtelésből űzik ezt a sportot, és amint az időjárás megengedi, róják a kilométereket a környéken kiépült kerékpárutakon.
Sokan vagyunk azonban (magamat is ebbe a csoportba sorolom), akik évek óta nem ültek bringára. Sőt, vannak páran, akik egy lépést sem tesznek meg gyalog vagy biciklivel a városban.
Ha Sever II-ről be kell gyalogolni a kultúrházig, az már nekik messze van. És ez baj. Én most ennél hosszabb távot terveztem be, a páromnak megígértem, hogy eltekerek hozzá Nádszegre. Ő azt mondta, hosszú lesz az nekem egyszerre, de ez még inkább arra ösztökélt, hogy megcsináljam. Végülis, az a cirka huszonkét kilométer nem a világvége. Gimnazista koromban hatvan-, hetvenet is lenyomtunk egy-egy tavaszi délután, mikor már az időjárás lehetővé tette. Sisak, mellény fel, irány a Mátyusföld!
A Kisudvarnoki úti temető után hajtok fel a bicikliútra, s amint a gokart pályához érek, jönnek vissza a gyermekkori emlékek. Alapiskolások voltunk, ötödikesek, amikor négy osztálytárs eldöntötte, hogy gittegyletet alapít.
A gokart pályán találtunk egy bunkert, egy elhagyott betonlyukat, melynek egy ecetfáról metszett ágakkal eltakartuk a bejáratát, és elterveztük, hogy havi szinten tartunk ott gyűléseket, és mindenféle talált kincset összegyűjtünk oda.
Alakuló ülésünkről még jegyzőkönyv is született. Amíg azon morfondírozom, az azóta eltelt mintegy huszonkét évben merre sodorta ezt a négy barátot az élet, már Nagyudvarnokban tekerek.
A falu, melyet, míg éltek a nagyszüleim, úgy ismertem, mint a tenyeremet. „Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton…” Lesújt a megtépázott, szinte életveszélyessé vált egykori kultúrház látképe, de ahogy közeledek a nagyszülői ház felé, már nagyapám kérges kezének érintését elevenítem fel emlékezetemben, amellyel csúzlit faragott nekem a Borsóhelyben, ahol ma autóbazár áll.
Közben apám nagybátyja, Zoli bácsi sétál át előttem az úton. Az esti megérdemelt sörére megy a Muskátli presszóba.
Ez az első alkalom, hogy leszállok a bicikliről. Nyújtózkodom, s közben beszélgetünk. Zoli bácsi azt mondja, egész nap az autószervizben dolgozott Szerdahelyen, egy hónapok óta munkaképtelen barátját helyettesítette. „Hasnyálmirigy. Nem jók az eredményei” – jegyzi meg vontatott hangon. Jobbulást kívánok, majd a röpke szünetet követően megújult erővel pedálozom tovább.
Búslak mellett ugyancsak bicikliúton haladok, a szemétdomb látványa megint arra késztet, hogy időutazásba kezdjek, és kiszámoljam, hány éve is volt annak, hogy valamikor a domb helyén még kavicsgödör állt, melynek jegén korcsolyáztunk, s náddal vágtam meg a kezem. Ezalatt azon kattogok, mennyit tekerhettem le eddig, és mennyi lehet még hátra Nádszegig. Közben útitársakat is kapok, apám két barátja ér utol Csallóközkürt előtt.
Az iránt érdeklődnek, mikortól lehet bérletet váltani a DAC-stadionba az őszi idényre. „Azt ígérték, júniusban már árulni fogják, de még sehol semmi” – vetik oda kissé szemrehányóan,
de mivel látják, hogy magam sem tudom a választ, gyorsan tempót váltanak, és elhúznak mellettem. Talán ők is érzik, hogy vihar közeleg, melynek szele most épp segítségemre van, mivel hátulról kapom, így könnyebben gurulok be Kürtre, ahol az első letérőnél Hodossy Peti maratonfutóval „futok össze”. Azt mondja, alig ismert meg sisakban és napszemüvegben. Hát, valóban nem egy megszokott látvány.
A Kürt és Vásárút között virágzó napraforgómező látványa elnyomja kezdődő altáji fájdalmaimat, de nincs még ideje a jajgatásnak, hisz most járhatok nagyjából félúton. A vásárúti temető mellett haladva eszembe jut, hogy egyszer egy hosszabb biciklitúra alkalmával megálltunk Pista barátommal, hogy szomjunkat a kút vizével enyhítsük. Csak később eszméltünk rá, hogy talán nem a temető kútvizét kellett volna tikkadtságunk csillapítására használni.
Vásárúthoz annyi fiatalkori élmény köt, hogy felsorolni is sokáig tartana.
A cukrászda előtt mégis egy mókás történetet idézek fel magamban. Megesett ugyanis, hogy évekkel ezelőtt szintén biciklivel keltem útra, hogy dinnyét vigyek a vásárúti Tomi barátomnak. Albár után már láttam, ha nem érek be időben a faluba, elver az eső, mint jég a határt. Minden erőmet beleadva, Lance Armstrong módjára hajtottam a biciklit, úgyhogy a templomig el is jutottam, mikor aztán leszakadt az ég. A közeli cukrászdába menekültem, s onnan telefonáltam Tominak, hogy megérkeztem, és az Édenben szárítkozom. Ő meg nem tudta, hol van az az Éden, mert a faluban mindenki csak cukinak hívta a cukrászdát.
Most is sietnem kell, ha nem akarom, hogy úgy járjak, mint akkor. Gyülemlenek a fejem felett a felhők, és még csak a vadászlaknál járok.
Itt már nincs bicikliút, jobban kell figyelni a forgalomra.
Egy elsuhanó kamion rezegteti meg az út menti diófák leveleit. Ezekről a fákról egykor annyi diót vertünk, hogy utána egy hétig nem mertem előhúzni a zsebemből a kezem, úgy elfogta a tenyerem a héja. Megrezzen a telefonom, s hogy felvegyem, mindkét kezemmel elengedem a kormányt. Derekam kiegyenesedik, törzsem megfeszül, így tartom meg az egyensúlyt. „Pár perc, és ott vagyok” – zárom rövidre a mondandómat. Ahogy begurulok Nádszegen az utcába, elered az eső, akárcsak régen annyiszor. Jó volt két keréken kicsit nosztalgiázni.