FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Ádor utca, a rendszerváltást követően hívják így. Elnevezése, vagyis az Ádor egykori szerdahelyi dűlőnévre utal. Gyerekkoromban Steiner utca (1956-1990), Steiner Gábor nyomdász, majd politikus után, aki Csehszlovákia Kommunista pártjának egyik alapító tagja volt. Korábban Tábor utca (1920-1939) az 1. vh. hadifogolytábor helyén lévő utca. Majd a „magyar időkben” Mécs László utca (1940-1945) magyar premontrei szerzetes, költő, lapszerkesztő; valamint a 2. vh. követően Masaryk utca (1946-1955), Csehszlovákia első elnöke után.
Vagy ahogy a családom – s rajtunk kívül még sokan – hívta, a „csendőr utca”, merthogy az utcában nem is oly rég még csendőrség, később pedig idegenrendészet székelt. Ezen át jártunk édesapámmal az Újtelep utcai kertünkből a rózsaligeti nagyszüleimhez:
– Ha itt végeztünk, megállunk még „szeveren” a mamáéknál – mondta apám, s persze hozzátette, hogy a „csendőr” utcán keresztül. Merthogy létezett, s mind a mai napig létezik „normál” út is, csak az sokkalta hosszabb.
Keresztülvágtunk hát a vasútállomás vágányain és az akkori Steiner utcán. Apám kezében narancssárga Karcsai rózsa, néha pedig kardvirág is. Az az erős, jellegzetes illatáról ismert virág, amiről meg voltam győződve, hogy a szomszédos Karcsaszélről származik, s a pünkösdi rózsához hasonlóan évente bontogatta szirmait csöppnyi kertünkben – az ilyen-olyan „férgek legnagyobb örömére”. Rikító színei hamar szemet szúrnak, a citromsárgától az erős pirosig. Zöldségek mellé ajánlatos ültetni, mivel az illata távoltartja a kártevőket, bogarakat, tetveket…
A fater vasutas lévén pontosan tudta, hol és miként lehet átsurranni a síneken úgy, hogy az érkező vonatok „kárt” ne tegyenek bennünk. De higgyétek el, ez még így sem volt teljesen legális! Az állomás vágányai üzemi területnek minősülnek, ahol szolgálaton kívül még egy vasutasnak sincs mit keresnie! Mégis mennyien rövidítenek még manapság is…
Átkelve a Pozsonyi úton, máris a mai Ádor utcában találtuk magunkat. Annak elején állt egykor a császári és királyi hadifogolytábor, ismertebb nevén az orosz hadifogolytábor. 1914-ben, az 1. világháború idején ugyanis hadifogolytábor létesült városunkban azon a Dukesz és Herczog-féle nagybirtokon, amely addig mezőgazdasági célra használt földterület volt. Orosz hadifoglyokat szállítottak ide, akik többnyire a mezőgazdaságban dolgoztak. 1918-ban, a háború befejezése után a tábort felszámolták, így ma már se híre, se hamva.
Sokszor furdal a gondolat, amennyiben én lennék a „valaki”, a városvezetés helyében elhelyeznék egy-egy emléktáblát Dunaszerdahely mára elfeledett vagy megszűnt emlékhelyein.
A hadifogolytábor kapuja az Ádor utca Pozsonyi úti letérőjénél állt, a táborhoz tartozó ortodox tábori templom pedig az Ádor utca és az Akácfa utca találkozásánál. A tábor területére keskeny nyomvonalú – valószínűleg 600 mm-es – lóvasút, ún. ponvágli vezetett, amelyet eredetileg szintén a Dukesz és Herczog tulajdonú keményítőgyár vasúti kiszolgálására építettek ki. Kezdőpontja a vasútállomás volt, végpontja a keményítőgyár, amelyet főként Slovlik néven ismertünk meg a későbbiekben. Erről bővebben itt olvashatsz. Nyilván gyerekkorában az ilyen dolgokról keveset hall az ember, de az idők során volt alkalmam felkutatni ezt-azt a témakörben.
A közelmúltból tényleg csak az a Karcsai rózsás történet jut eszembe, ami időről-időre megismétlődött.
Az utcát középtájban a Tábor utca keresztezte – ahogy manapság is –, amelyet szintén az egykor itt lévő hadifogolytáborról kereszteltek Tábor utcává. Túlsó oldalán az Erzsébet térbe – anno Szabadság tér – torkollik. Az egykori kisvasút a háború alatt a tábori latrinák tartalmát volt hivatott elszállítani. Arról, hogy nyomvonala pontosan hol húzódott, mind a mai napig megoszlanak a vélemények. Talán azért is, mivel egy megkopott fotográfia nem sok, annyi sem maradt fenn róla…
Az utca Erzsébet téri végében emeletes parkolóház épült, míg a Pozsonyi úti vége inkább a technikai és elektrotechnikai tartalommal bíró dolgok melegágya, illetve itt található a járási munkahivatal is.
Két végponti része közt viszont szinte kizárólag családi házak sorakoznak. Egyikben a Sárai-féle cipőjavító műhellyel – magyarán suszterrel. És hogy milyen relevanciája van egy cipőjavító műhelynek manapság, arról egy hasonlattal zárnám mai epizódunkat. Nemrég fejeztük be ugyanis a sógorral a fentebb már említett „szeveri” lakás felújítását. A finisben kellett még ez-az, hát kiugrottunk az barkácsáruházba, ahol a nyílászárók árától dobtam egy hátast:
– Ez az ajtó tényleg csak ennyibe kerül? Basszus, ha belegondolok, mennyi doboz festéket vettem, és mennyit dolgoztam vele, míg az öregből újat varázsoltam, ez az ár szinte bagatell.
– Én mondtam – vágott közbe a sógor.
– Tudod drága fiatal barátom, én még az a generáció vagyok, aki nem dobja ki feltétlen a dolgait, s újat vesz, hanem ha lehet, megjavítja, vagy megjavíttatja…
Kb. ennyi! És ez mindennel így van az életben. Hiába kínálnak akár toronyórát láncostól, ha neked az az egy kell, amid volt, csak kicsit elromlott. Ahhoz ragaszkodsz, mert megszeretted, és nincs szíved elengedni…
MÉG TÖBB FOTÓ AZ ÁDOR UTCÁRÓL
ELŐZŐ RÉSZEK:
DS – Az én utcám, a te utcád
