FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Korábban Tábori vasútsor, az egykor itt lévő 1. világháborús cs. és kir. hadifogolytábor miatt. A 2. világháborút követően Štúr utca. Ľudovít Štúr a szlovák nemzeti mozgalom vezetője, a szlovák irodalmi nyelv megteremtője volt. Politikus, költő, író, újságíró, tanár, filozófus és nyelvész. Mondhatni a szlovák történelem egyik legismertebb, ha nem a legismertebb személyisége, s mint ilyen, minden településen „kötelező” névadója az utcáknak, tereknek.
Több korabeli térkép alapján a mai Štúr utcában haladt egykor a Dukesz és Herczog-féle, keskeny nyomvonalú lóvasút a vasútállomástól a keményítőgyárba. Illetve, amire az egykori Tábori vasútsor elnevezése is utalhat, 1914-1918 között a vasútállomásról a hadifogolytáborba – az utóbbi más források szerint a mai Ádor utcában? 1925-ben, nagyjából a mai játszótér helyén az e célra épített fabarakkokban szlovák polgári iskola létesült, amelyet az 1938-as visszacsatolást követően szétszedtek és elszállítottak. Majd ugyanitt 1940-ben két tantermes szlovák óvoda épült, amely felújítva és kibővítve ma is működik.
A Štúr utca kétségkívül legemblematikusabb pontja az állomási park, valamint a mellette lévő játszótér, annak egykori hajóhintáival.
1954-ben a vasútállomás közelében kéthektárnyi parkot létesítettek, a park közepén anno szökőkút is állt. Miután a régi szökőkút tönkrement, 1974-ben teljesen újat építettek. Majd azt is elbontották, s a helyén évtizedekkel később, 2018. november 2-án felavatták a „hármas halom” alakú, Lebó Ferenc szobrászművész alkotta világháborús emlékművet. Az eddig leírtak részint vonatkozhatnának a Jesenský utcára is, ami a Štúr utcával párhuzamos, s nagyjából csak 100-150 méter választja el őket egymástól.
A dolog pikantériája mégis az, hogy gyalogszerrel az ember sokkal szívesebben sétál a kisebb Štúr utcában, mint az autókról hemzsegő fő útvonalon. Gyerekkoromban a játszótérre, felnőttként pedig a vasútállomásra.
Kezdve a gyermekévekkel, apai nagyapám volt talán az első, akivel felfedezhettem a hely szellemét. Öreguras stílusa és bajuszos fizimiskája mai szemmel nézve sokkal korábbi időkre vallott. Ő viszont az 1980-as évek környékén is megmaradt egykori „magyar bakának”, aki jótétlélekből vizsgázva csak akkor lőtt, ha az már nagyon elkerülhetetlenné vált. Ez a jellem kísérte mindvégig, s így csodás éveket élhettem meg mellette. Talán ezért nőtt olyannyira szívemhez mind az állomási park, mind a mellette lévő játszótér.
Kétségkívül jó társaság volt, aki unokájára nem csak felvigyáz, hanem a szeretet erejével okítja őt mindenre, amit egy páréves kiskrapeknak tudni érdemes. És persze a játék örömére minduntalan.
Úgy vélem, rajtam kívül nem csupán az utca lakói, hanem Dunaszerdahely számos „kisembere” élte meg egyszersmind ugyanezt. Csak az évszámok és a nagyapók személye más, a gyermeki lendület kitart, s kitartott. Ezt a gyermeki lendületet nem csupán kötelességünk, de szívbéli ügyünk is átadni az utókornak, fiainknak, lányainknak, unokáinknak. Ehhez bír kellő teret adni a Štúr utca, mégha az idők és környezet változnak is.
Annak idején például belefért az is, hogy egy-egy jól sikerült délelőttöt követően ugyanitt orgonát szakítsunk nagyanyámnak, aki miközben a papával játszottam, odahaza éppen az ebéden munkálkodott.
– Papa, mit főz ma a mama? – kérdeztem érdeklődve miközben a hajóhinta már „messze tájakra” repített.
– Hidegből meleget – hangzott a válasz, mert humora is volt az öregnek, nem csupán szíve.
Ez általában valamilyen jófajta levest és másikfélét jelentett, ami után gyakran palacsinta illat lengte be a lakás minden zegzugát. Mit lakás, az egész lépcsőház, de még a blokk előtt járda is palacsinta illattal lett tele. Így aztán amennyire jól esett a játék az állomási parkban, pont annyira indult be a Pavlovi-reflexem. Az én előidéző „csengőm” a hinták nyikorgása volt, amit az eltelt idő fokozott, mígnem gyomrom korgása határozott jelét adta annak, hogy hamarosan délidőre harangoznak.
Az elfogyasztott ebédet a délutáni elcsendesülés közben a Petőfi rádió szokásos vízállásjelentése követte: …hajóvonták találkozása tilos! – kinek ismerős ez a mondat?
A szieszta csendjét megtörve egy alkalommal megszólaltam:
– Mit mondott a rádió? Hajóhinták találkozása tilos?
Még bőven bennem volt a játék utáni drukk, és persze azt hallottam, amit hallani szerettem volna. Méghogy hajóhinták találkozása! – mára egy sem maradt belőle. Egyébként is, ha nem az idő vasfoga kezdi ki, az EU-szabványtól bizonyára mind „léket kap”. Velük együtt meglehet, az én mesém is tovább tartott volna…
MÉG TÖBB FOTÓ A ŠTÚR UTCÁRÓL
ELŐZŐ RÉSZEK:
DS – Az én utcám, a te utcád
