Az interjú megjelent a Klikk Out 2024/10. számában.
Most csak viccelsz – ez a leggyakoribb válasz, amikor Ollé Iván dunaszerdahelyi fotós elárulja bárkinek, hogy a Forma-1 futamait fotózza. Egy alázatos, tehetséges, alapos fickó, aki sokat dolgozott annak érdekében, hogy eljusson szakmája egyik csúcsára, elmúlt tíz éves munkájának esszenciáját elhozta Dunaszerdahelyre, szeptembertől megtekinthetőek képei a Csaplár Benedek VMK-ban. A hónap végén, valamivel a kiállítás megnyitója után beszélgettünk.
Az, hogy itt állítod ki a fotóid és megkönnyezted, amikor bemutattak, sokat elmond rólad is. Lokálpatriótának tartod magad?
Már a megnyitó előtt, mikor kint volt az összes kép a falon, volt egy pillanatom, amikor megkönnyeztem. Készültem egy hosszabb beszéddel, de ránéztem apukámra, aki ott állt előttem és sírt, anyukám könnyezett, majd oldalra néztem a feleségemre, ő is a könnyeivel küszködött, és ezután már csak egy köszönöm jött ki a torkomon.
Hogy miért Szerdahelyen? Körülbelül hét éve fogalmazódott meg bennem, hogy annyira érdekes ez a világ és annyira jó volna megmutatni másoknak is. Volt egy ilyen gondolatom, hogy szeretnék egy kiállítást, ha tizedik éve is még ott leszek, mégpedig Szerdahelyen, mert itt születtem, itt élek, és igen, mondhatjuk, hogy ebből a szempontból lokálpatrióta vagyok.
Emlékszel az első pillanatokra, amikor először fogtál fényképezőgépet a kezedbe?
Gyerekkoromban, ugyanis én voltam az, aki a családi rendezvényeken a fényképezőgép után nyúlt. Volt otthon egy Fuji gépünk, klasszikus filmes, azt én használtam. A családban volt egy fotós, aki klasszikus fekete-fehér analóg gépet használt, én pedig gyerekfejjel kérdezgettem, mit hogyan csinál. Innen indult a fotózás iránti szerelmem, és ez megmaradt.
Milyen volt a viszonyod a Forma-1-gyel gyerekként? Voltak kedvenc versenyzőid, csapataid?
Vasárnapi programként mindig néztük a tévében, nagy rajongó voltam, imádtam a régi nagy csatákat, és elmondhatom, nagy szerencsém van, mivel szinte az összes akkori nagy versenyzővel már sikerült találkoznom. Kettővel sajnos nem lesz módom, Ayrton Sennával, és nagy valószínűséggel Michael Schumacherrel sem. Nagy élmény volt viszont először találkozni Mika Häkkinennel vagy Jackie Stewarttal, a nagy öregekkel.
Gyakran kérdezik, hogy most kinek szurkolok, de jelenleg egyik versenyzőnek sem. Ott dolgozom velük, és az úgy más.
Tizedik éve fotózol a Forma-1-ben, de hány éve fotózol úgy egyáltalán, hivatásszerűen?
2009-ben kezdtem. Akkoriban még kerestem az utamat, hogy melyik része érdekelne a fotózásnak. Fotóztam portrékat, állatokat, rendezvényfotósként is próbálkoztam, de egyik sem fogott meg és töltött fel annyira. Aztán elindult a Slovakiaring, kimentem versenyekre, a tribünről fotóztam, majd akkreditáltként próbálkoztam bejutni.
Néhány futamra sikerült is, aztán az akkori új sajtófőnök viszont azt mondta, hogy oda csak komoly fotósok mehetnek. Ez adott nekem egy akkora löketet, hogy jó, én az akarok lenni. Meg akarok tenni érte mindent, hogy bejuthassak. Dolgoztam magamon, hogy eljussak arra a szintre, hogy fotózhassak a pálya mellől akkreditált fotósként. Ezt pedig ennek a sajtófőnöknek köszönhetem, akit úgy hívnak, Martin Trenkler, és ő Szlovákia első Forma-1-es fotósa volt a 2000-es években.
A Slovakiaringre szabadúszóként kerültél be?
Úgy próbálkoztam, de esélytelen volt, aztán helyi lapokon keresztül. Így ismerkedtem meg a magyarországi Formula magazin főszerkesztőjével, aki miután látta a képeimet, munkát kínált. Felkértek, hogy fotózzam a gokart közép-európai futamait, (Csehország, Ausztria, Szlovákia), emellett a ringen is fotóztam nekik.
Tudtam, hogy van a Forma-1-re szakosodott fotósuk, újságírójuk, és kérdeztem, hogy nem mehetnék-e ki valamelyik futamra én. Egy hosszabb beszélgetés után odáig jutottunk, hogy kapok egy lehetőséget. Kérdezték, melyikre szeretnék, én pedig bemondtam Monacót.
Amikor kiválaszthattad, hogy melyik futamon debütálj a Forma-1-ben, akkor ez már egy következő lépcsőfoka volt a karrierednek?
Mondhatjuk, hogy igen. A legjobb az egészben, hogy egy hétvégével korábban a nürburgringi 24 órás futamon voltam kint, ami nagyon fárasztó, de nagyon eseménydús. Onnan alighogy hazaértem, már szedtem is össze a cókmókomat és utaztam Monacóba.
Számítottál rá, hogy egyből rábólintanak Monacóra?
Bíztam benne. A munkámmal mindent megtettem azért, hogy eljussak arra a szintre és jogosult lehessek rá.
Volt ezzel kapcsolatban amolyan wow-élményed?
Az elején nem. Megérkeztem, felvettem az akkreditációs igazolványt, kicsit körbejártam a várost, és elkezdtem a munkámat. Csak szombatra esett le, hogy én tényleg karnyújtásnyira vagyok azoktól, akiket azelőtt csak tévében vagy képeken láthattam. Meg kellett csípnem magam, hogy ez álom vagy sem. Monaco elég specifikus. Egy városi pálya, nem lehet olyan könnyen átjutni A-ból B pontba, pláne futam alatt. Újoncként el voltam veszve, hiába tudtam, hogyan zajlik egy verseny. Követtem a többi fotóst, ennek ellenére vasárnap arra jutottam, hogy ismerem az egészet és megyek a saját fejem után.
Így történt meg az, hogy a díjátadóra úgymond a rossz oldalon kötöttem ki, nem a pódiummal szemben, mint mindenki, hanem mellette. Azon a futamon Nico Rosberg megverte Lewis Hamiltont, így ő állt a dobogó tetején, és sikerült elkapnom, amikor lenéz Lewisra. Az arcán olyasmi látszott, hogy most megmutattam neked. Ez ki is van állítva. Láttam ezt elölről lefotózva, de abban nincs benne ugyanaz. Úgy gondoltam akkor, hogy minden úgy történik, ahogy történnie kell, még ha néha nem is értjük.
Említetted, hogy ekkor már nagy tapasztalatod volt a versenypályákon, azóta a Forma-1-eseken is. Mekkora a mozgástered egy-egy futamon és hogy választod ki, mi fér bele, illetve honnan és mit fotózol majd?
Ugye, itt semmi sem ismétlődik meg, nem sétál vissza senki, hogy újralőjem a pillanatot. Az elején ez úgy ment, hogy megnéztem a képeket, amiket a többiek készítettek: milyen szögből, milyen pontból, hogyan. Minden helyszínen bejártam a pályát. Ilyenkor ténylegesen, a saját lábamon körbesétálom, nézem, hol vannak a fotósnyílások, honnan lehet fotózni, mi van a háttérben és hogy áll a nap. Ez a pályabejárás ma is megvan, főleg az új helyszíneknél, illetve előfordul, hogy változtatnak valamin, pl. letakarnak egy fotósnyílást egy szponzor miatt.
Az első futamod volt a monacói, de mi volt a második?
Szerencsére meg voltak elégedve a munkámmal, és akkor jöhetett egy következő. Monzát választottam (Olasz Nagydíj – a szerk. megj.), ami szintén egy ikonikus pálya. Egy picivel otthonosabban mozogtam, mivel épített pályáról van szó, és mivel ott is meg voltak elégedve a munkámmal, abban az évben még mehettem volna az abu-dhabi zárófutamra is, csak sajnos volt egy motorbalesetem, és eltört a könyököm. Kárpótlásul viszont stílusosan kezdtem a 2016-os évet, utazhattam Ausztráliába, Melbourne-be.
Egyébként más sportágak fotózásával is próbálkoztál?
Fotóztam motorsportot, focit, talán atlétika is volt, de nekem hiányzik a benzingőz és a zaj. Mondják, hogy a mostani autóknak már nem olyan a hangjuk, mint régen, és ez igaz is, de a mostaniakat is szeretem.
Meddig dolgoztál újságnál?
Igazából nem dolgoztam az újságnál, a versenyekre kirendelt fotós voltam. De közben fotóztam az Esto Mexicónak, a legnagyobb mexikói napilapnak pár futamon, pl. a Magyar Nagydíjon. Két éve értem el azt a szintet, hogy most már saját név alatt tudok akkreditálni a Forma-1-re. Ez akkor azt jelentette, hogy az FIA-nál ismerik a munkámat, tudják, hogy megbízható vagyok. Ez egy óriási elismerés volt.
Mennyien vagytok kint fotósok egy-egy futamon?
A belső körben legfeljebb 80-an, ebben benne vannak az ügynökségek és a csapatok fotósai is, és ehhez jön még kb. 30 fotós az adott országból.
Hogy nézett ki mindez a világjárvány időszakában?
Az első pár futamnál minden csapatnak volt egy fotósa a garázsban, egy a pályán. Összesen húszan fotózták az egészet. Aztán lazítottak a szabályokon, és azt mondták, hogy jöhet még 20 fotós kintre, akik nem találkozhatnak senkivel. Én voltam az egyik közülük, az egész világról. Az volt az első olyan pont, amikor azt éreztem, hogy révbe értem.
2020-ról beszélünk, ugye, amikor a legszigorúbbak voltak a járványos intézkedések. Hogy nézett ki akkor egy ilyen futam belülről?
Kint volt a Nürburgringen. Kiautóztam, nem találkozhattam senkivel. Tesztekkel kezdtük, a hotelszobán vártam az eredményt, aztán hívtak, hogy pozitív vagyok, maradjak a seggemen. Az elsők között voltam, aki sikeres pozitív tesztet hozott. Relatíve jól voltam, de nem igazán akartam két hétig a hotelszobában bezárva lenni. Az FIA-val, illetve a német és a szlovák hatóságokkal két nap papírozás után sikerült elérni, hogy akkor egymagam az autóban jöhessek haza, otthon pedig karanténba vonulok. Lement két futam, Imolában pedig már ismét ott voltam. Maga a verseny is nagyon durva élmény volt ilyen körülmények között. Egy normális versenyhétvégén a saját gondolataidat sem hallod, akkora a zaj, akkor pedig kint a pályán a madárcsicsergést is hallottuk. Kísértetiesen fura volt, akkor esett le, hogy mennyit hozzátesznek a nézők. Ég és föld a különbség.
Ez egy olyan sport, ahol azért közvetlen életveszélybe is lehet kerülni. Veled történt ilyesmi?
A 2016-os Ausztrál Nagydíjon Alonso pont ott csapódott be a falba, ahol én álltam. Picit el is talált a törmelék, kisebb karcolásokkal megúsztam, így viszont nem volt lehetőségem lefotózni, ahogy becsapódik és repül a levegőben fejjel lefelé. 5-10 másodperccel később kapcsolt be az agyam. Feltűnt, hogy ekkor Alonso már nincs a kocsiban. Az első gondolatom az volt, hogy kirepült. Aztán visszanéztem a képeimet, és megvolt rajtuk, ahogy kiköti magát, kimászik a kocsiból és nekitámaszkodik a falnak. A sokktól nem emlékeztem rá, de a becsapódás után tudtam, profiként mit kell csinálnom.
Felmerülnek ilyenkor etikai kérdések, hogy neked segíteni kellene vagy fotózni?
Azért vannak ott sűrűn a pályabírók és mentősök is, mert nekik az a munkájuk, ők arra vannak kiképezve. Én laikus vagyok, és veszélyes is volna. Azért vagyok ott, hogy megörökítsem a történteket. Az etikai rész ott kezdődik, hogy mit kezdek a képekkel.
Ha olyan az eset, akkor talán nem publikáljuk. Volt erre is példa: Vladimir Rysnek volt meg Jules Bianchi balesete. Odaadta a családnak és az FIA-nak. Az FIA tanult az esetből és ennek köszönhetjük, hogy jött a Halo (fejvédő szerkezet – a szerk. megj.), ami azóta már párszor megvédte a versenyzőket.
Milyen egyébként szabadúszóként a pályájuk csúcsát élő cápák között mozogni?
Szerencsére erős a kollegialitás, sok a barát. Megkérdezzük egymástól, ki honnan lőtt egy-egy képet, és így tovább. A képkészítés folyamata alatt ugyan lökdösődünk, mivel aki elsőként küldi, azé jelenik majd meg. Aztán viszont leülünk egy pofa sörre és megbeszéljük. Ha pedig valami történik, pl. elveszti valaki valamijét, vagy inzultus éri – ilyen is volt, sajnos – akkor segítjük egymást.
Melyek azok a pillanatok, amelyeket leginkább kedvelsz, illetve amiket a leginkább gyűlölsz?
Én gyerekkorom óta nagyon szeretem az utazást, a Forma-1-nek köszönhetően pedig bejártam az egész világot. Ha valaki azt mondja, hogy holnap menjünk Tokióba, akkor azt mondom, hogy jó. Oké, a kislányom születése óta ez egy kicsit azért változott, de alapvetően tényleg nagyon szeretek utazni. Amit viszont a legjobban utálok, az a bürokrácia és a biztonsági őrök a pályák körül. Mindig velük van a legnagyobb probléma. Te tudod, hogy mihez van jogod, ott pedig esetleg valaki nem figyelt az eligazításon, és nem tudja, hogy ide vagy oda be kellene engednie.
Amikor eljutsz a legtávolabbi helyekre, van időd turistáskodni is?
Ha egymás utáni heteken vannak a versenyek, olyankor nem éri meg hazautazni, hanem egyik versenyről mész a másikra, és így van pár napod. A feleségem is jött velem párszor akkreditált újságíróként. Most viszont, hogy megvan a kislányunk, ők itthon vannak, én pedig minél kevesebbet akarok távol lenni.
2019-ben volt az esküvőnk, és az volt a legsűrűbb évem, 19 futamon voltam. A nászutat is összekötöttük az egyikkel, az austini nagydíjjal Amerikában. Egy héttel korábban érkeztünk, leszálltunk Los Angelesben, kocsit béreltünk, leutaztunk Austinig, majd a futam után vissza. Rengeteg várost meglátogattunk, megálltunk Las Vegas-ban is, és abban a hotelban szálltunk meg, amely mellett most az ottani pálya főépülete van. Nagy előnyt jelentett nekem tavaly, az első Las Vegas-i Nagydíjon, hogy ismerem a környéket.
Van olyan Forma-1-es helyszín, amelyen még nem jártál?
Brazíliában nem voltam, annál kicsit jobban féltem magamat. Onnan rémtörténeteket hallok és még nem bátorodtam fel eléggé hozzá. Ezen kívül viszont csak Szingapúrban, Szaúd-Arábiában és Katarban az újak közül.
Melyek a kedvenc helyszíneid?
Muszáj azt mondanom, hogy a Magyar Nagydíj. Tényleg szeretem a pályát és a hangulatát, és többnyire érdekes versenyek is vannak ott, a versenyzők is szeretik, és az a miénk. Szeretem Monacót, mert ott kezdtem, de imádom Melbourne-t, Montreált, az olaszokat, ahol a hangulattól meg lehet őrülni, a hollandoknál pedig csütörtöktől vasárnap estig megy a techno és a rave party megállás nélkül, a 70 évesek is ott állnak a tribün előtt és buliznak.
A versenyzők közül van olyan, akit szívesebben fotózol?
Valtteri Bottasszal nagyon jó volt együtt dolgozni, Kimivel (Raikkönnen – a szerk. megj.) nagyon nehéz, a saját fotósa is folyton panaszkodott rá. A fiatalok közül Oscar Piastri, Lando Norris már egy másik generáció, nyitottabbak, velük könnyebb.
Általában mennyi futamra utazol el egy évben?
A permanens státuszhoz 14-16 futamra van szükség, én viszont minden futamra külön akkreditálok, egy évben kb. 10-re. Idén nyolcon voltam, de a jövő évet már erősebbnek tervezem, alsó hangon a 16-nak meg kellene lennie, annál többre viszont kevesen mennek el.
Melyiken voltál a legtöbbször?
Egyiken sem voltam tízszer. Monacóban lehettem volna, de a covid alatt nem rendezték meg. Talán Monzában voltam legtöbbször, 8-9-szer.
Lewis Hamilton világbajnoki címeinek többségét szinte végigkísérted, de kik azok még, akiket láttál világbajnokká válni, és milyen volt?
Rosbergnél ott voltam, nagyon jó volt, megfoghattam a trófeáját Abu-Dhabi-ban, nagyon helyesek voltak a feleségével. 2021-ben pedig Max Verstappennél is, amikor az Abu-Dhabi Nagydíj eredménye eléggé vitatott volt. Mindenki fellebbezett és azt néztük a leintés után, ahogy a csapat épületéből vonulnak az ügyvédek be az FIA-toronyba érvelni, aztán kijönnek és jönnek a másik csapat ügyvédei, majd ez megy éjjelig. Végül Max lett a bajnok, 5 perc alatt összetódult a csapat. Pár fotós maradt megörökíteni az ünnepséget, én pedig azt nem fogom elfelejteni.
Mi az, ami elégedetté tesz egy versenyhétvége után?
Amikor végignézem a képeket és megvan minden, amit akartam, úgy, ahogy akartam. Másodlagos, de fontos, amikor odajönnek és mondják, hogy azta’, milyen képeket küldtél. Nem is olyan rég az egyik futamon páran azt mondták, hogy nem tudom, mit csináltál, de sokkal jobbak voltak a képeid, mint egy versennyel korábban.
Vannak még beteljesületlen álmaid a Forma-1-gyel kapcsolatban?
Például az, hogy az F1.com-on a címlapfotó az enyém legyen. Az még nem volt meg. Illetve hogy az én képem jelenjen meg minden helyen. Ha ez még sikerül, akkor azt mondom, hogy YES! Szerencsés vagyok, mert a Forma-1-ben sok mindent elértem, az utolsó az volt, hogy a saját nevem alatt elismertek. Ha ezek a fentiek is teljesülnek, akkor utána is találok újabb célt, és megyek majd tovább.
