FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Dunaszerdahely három, égtájakról elnevezett lakóteleppel büszkélkedhet: Északi, Keleti, Nyugati. És a Déli hol maradt? – kérdezhetné a városunkat kevésbé ismerő, messziről jött vándor. De nem csupán kérdezhetné, megtörtént eset, hogy kérdezte is – tőlem. Déli-lakótelep nincs, a város déli részén, legfőképpen itt, a Karcsai úton összpontosultak ugyanis a múlt rendszerben a környék legtöbb dolgozóit foglalkoztató cégei, üzemei, vállalatai. Karcsai út, a magyar időkben Nagy Lajos király utca, majd a 2. vh. után Bernolák utca.
Dunaszerdahely egyetlen karos sorompójával ellátott vasúti átjárója után kezdődik a nyílegyenes Karcsai út, amelynek túlsó szakaszát napjainkban is mindkét oldalról vállalatok szegélyezik. A modern kor szellemében immár főként külföldi tőkéjű üzemek ezek, esetleg kisebb helyi kft-k. Hol van már a gyerekkoromban agyonragozott Úsvit, Nehézgépgyár, Ister, Tesla, Magasépítő Vállalat, Prefa – hogy a teljesség igénye nélkül csak párat említsek közülük. S bár mindegyik egykori vállalat valamilyen formában, de többé-kevésbé fennmaradt – sőt, anno a történetüket is felkutattam –, én most két téma közt vacilláltam.
Az Ister bútorgyárban dolgozott ugyanis édesanyám, míg érettebb korú személyes emlékeim inkább a Járási Építőipari Vállalathoz (JÉV) kötődnek.
A JÉV lakóházakat, közintézményeket, iskolákat, orvosi rendelőket épített, vagy éppen a dunaszerdahelyi kórházat bővítette. 1990 és 1993 között járunk, amikor e sorok írója szakmunkás tanulóként szakmai gyakorlatát szinte kizárólag az OSP-nál végzi – mert hát a legtöbben így ismerik a vállalatot. Azt, hogy JÉV, szinte senkitől sem hallom-hallottam! Egy teljes évfolyamot húztam le a dunaszerdahelyi kórház két, máig utolsó építésű pavilonjaiban. Jobbára csak falat véstem, de azt mesterszinten. Na jó, néha csöveztem is.
Ne gondolj semmi rosszra kedves olvasóm, alapból vízvezetékszerelő lennék, bár maradjunk annyiban, hogy van róla papírom.
Közvetlenül a rendszerváltás utáni korszak nem kedvezett az építőiparnak, majd a vagyonjegyes privatizáció sok egykori céget „meszelt el”. Kijárva az építészeti szakmunkásképzőt, bizony nem is leltem helyem a szakmámban, holott mind a mai napig „jól fizet”. Igaz, az akkori technológiák még köszönöviszonyban sem voltak a mostaniakkal.
Az alábbiakban tehát a Járási Építőipari Vállalatról lesz szó, melynek hatalmas, 1979-ben átadott székháza a Karcsai úton állt egykoron.
Illetve napjainkban is áll, ahogy hatalmas udvara is ott „pöffeszkedik”, csak éppen lövésem sincs, mit rejthet? Étterem, kisebb vállalatok, kft-k, és azon kívül? Emlékszem egy hatalmas vörös csillagra az épület tetején, amely éjszaka világított. Nemhogy a Karcsai út elejéről, de még a belvárosi blokkunk nyolcadik emeletéről is látni lehetett. A JÉV nélkül épületeiben szegényebb lenne járásunk, felsorolhatatlan mennyiségű objektum kötődik ugyanis a vállalat nevéhez. Tesla, Ister, Úsvit, a legtöbb alapiskola, közte az enyém, a „Komenský”, valamint a dunaszerdahelyi Nyugati lakótelep. Talán csak kevesen tudják, hogy a JÉV építette pl. a dunaszerdahelyi Duna Szállót, a járási kórház rendelőintézetét, a dunaszerdahelyi és somorjai kultúrházat, a dunaszerdahelyi, a nagymegyeri és a somorjai szolgáltatóházakat, a pozsonyeperjesi úttörőtábort…
A JÉV 1960-ban alakult nemzeti vállalatként dunaszerdahelyi székhellyel mint három járási székhely egyesített vállalata.
Még pontosabban, 1950-ben, amikor a három akkori Duna menti járásban – Dunaszerdahelyi, Nagymegyeri és Somorjai – szinte egyidőben alakultak meg a Járási Építőipari Vállalatok. A területi átszervezés után, 1960-ban, dunaszerdahelyi székhellyel a három vállalat egyesült, miközben az egyes helyi részlegek önállóan is fennmaradtak, illetve Dunaszerdahelyen később önálló részleget képezett a vállalat segédiparága is. A dunaszerdahelyi JÉV egykori üzemegységének a mai autóbuszállomás helyén lévő ún. Léwald-szálló épülete és udvara is szolgált – egy ideig „Stavokombinát” – de csakhamar elkezdődött a Karcsai úti udvarának birtokbavétele.
Az 1965-ös árvíz sújtotta területeken nagy szükség volt a JÉV dolgozóinak munkájára, magyarán a természeti katasztrófa után részben a JÉV építette újjá a Csallóközt!
1972-ben új iskolaépületet kapott a vállalat szaktanintézete, a Gorkij (ma Szabó Gyula) utcában. Ide jártam többek között én is, és rajtam kívül még a járás, sőt az egész régió fiataljainak jelentős hányada. A vállalatnak 1970 környékén mintegy 600 dolgozója s három üdülője volt: a segédiparági- és a dunaszerdahelyi részlegnek Pozsonyeperjesen, a nagymegyeri részlegnek Kolozsnémán, a somorjainak pedig Körtvélyesen. A vállalat évente 400 személyt (a családtagokkal együtt) üdültetett a Balatonnál, s mintegy 100 gyermeket küldött pionírtáborokba, illetve átlag 40-50 embernek biztosított gyógykezelést.
Az 1973-tól épített, majd 1977. november 4-én átadott dunaszerdahelyi kultúrházat, mai olvasatban a Csaplár Benedek Városi Művelődési Központot szintén a JÉV emelte.
A nyolcvanas évek terméséből szemezgetve megemlíteném a dunaszerdahelyi Tesla új üzemcsarnokait, a Járási Távközlési Vállalat épületét – ismertebb nevén a Fő utcai nagypostát. Nevükhez fűződik a Kortárs Magyar Galéria (akkor Lőrincz Gyula Galéria), vagyis a Vermes-villa épületének felújítása, valamint a Bihari Szálló néven ismert egykori banképület tatarozása is.
A JÉV 1989-ben áttért az állami vállalatokról szóló törvény szerinti gazdálkodásra, tehát nemzeti vállalatból állami vállalattá vált.
Nos igen, 1989. Ha csak azt veszem, hogy egy esztendővel a rendszerváltás után javarészt műhelysepregetésből állt a gyakorlati oktatásunk, akkor ezzel elmondtam, micsoda mély gödörbe esett az építési „kedv” a demokrácia hajnalán.
A JÉV állami vállalat a privatizáció során, 1992-ben részvénytársasággá alakult, melynek új neve: OSP DANUBIUS a.s. lett.
A gazdasági recesszió a legelsők között érintette az építőipart. A JÉV dunaszerdahelyi, igencsak impozáns épületének egészére már nem volt szüksége. A fölöslegessé vált irodákat kiadták más cégeknek. Elkezdődött a leépítés, s dolgozóinak száma a valamikori „fénykorával” szemben előbb egyharmaddal csökkent, s ez a folyamat meg sem állt. Hogy mi történt ezután? Talán megírja, aki mindennek aktív részese volt az említett időszakban. Vagy kitalálunk egy szép történet, hogy happy end legyen a vége? A realitás pedig kb. a következő:
1999-es keltezéssel a vállalat OSP DANUBIUS DS sro. néven kft-vé alakult.
Székhelyét, valamint a termelési és a műszaki létesítményeit Somorja városába helyezte át. Portfóliójukban szerepelt többek közt a dunaszerdahelyi Észak 2. lakótelepen lévő szlovák gimnázium felújítása is… Visszatérve „eredeti” szakmámra: a maszek vízszerelő nemrég egy kóbor délutáni melóért szép kis summát kért el, hogy az anyagárat pluszban már ne is említsem. Ha minden kötél szakad, legfeljebb beállok megint inasnak valami szaki mellé. Már nem csövezni fogok, hanem műanyag-csövezni, „firnájszos kóc” helyett teflonnal tömíteni. Csak vicceltem, bár a munka nálam sosem lehet tréfa tárgya…
ELŐZŐ RÉSZEK:
DS – Az én utcám, a te utcád
