A cikk megjelent a Klikk Out 2024/12. számában.
„Mintha Gabriel García Márquez és Esterházy Péter írásművészete találkozna valahol a Csíkban” – olvassuk a fülszövegben, mely Magyary Ágnes legújabb regényéhez íródott. Annyiban nem értek egyet, hogy ennek a fajta mágikus realizmusnak szerintem nem sok köze van a dél-amerikaihoz. Viszont annál több köze van a posztmodernhez, annak minden eszement írói játékával egyetemben.
Az elbeszélő pörlekedik szereplőivel, akik kicsúsznak a keze közül. Egyfolytában ugrálunk időben és térben, a történelem tele van mitologikus jellegű figurákkal. Főszereplőnk, a csíki krónikát megíró Sándor Zsigmond meghalni képtelen (mondjuk nem mintha akarna), és több évszázadnyi élete során volt már Amália is, na meg eperfa. Képes volt megbicskázni magát az Ördögöt, aki különböző alakváltozataiban vissza-visszatér nemezise székelyföldi szülőfalujába, mert valamiért ott érzi otthon magát. Sőt, még a költő Ady Endre is felbukkan a lapokon, akiről megtudjuk, hogy igazából egy nagy ló.
Gondolom, már ennyiből lejött, hogy mindenképpen különös könyvről van szó, amilyen nem terem minden égő csipkebokron. (Mert persze egy ponton az is szerepel a történetben.) Viszont tény, hogy nem könnyen olvasható/követhető. Az embernek nem érdemes a kezébe vennie, ha éppen fáradt, mert akkor veszít az élvezeti értékéből.
