FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Volt idő, amikor az órásmesterség a legbonyolultabb műszerész-foglalkozásnak számított. Ma viszont egyre kevesebb órás van, lassan a múltba vész ez a mesterség – akár úgy is mondhatnánk, hogy eljár felette az idő. Vagy mégsem? Hiszen órásszakemberekre ma is szükség van: ők végzik az órák szakszerű javítását, alkatrészt cserélnek, szerkezetet tisztítanak, vagy apróbb javításokat, cseréket végeznek –szükség szerint akár elemet, szíjat is váltanak. Hogy miként is telnek egy órásmester napjai, arról magát a szakembert kérdezzük. Mai vendégünk Tóth András órásmester a dunaszerdahelyi Fő utca Tik-TAK órásműhelyéből.
Kedves András, örülök, hogy elfogadtad a meghívást, légy üdvözölve nálunk!
Köszönöm, jó napot kívánok, és nagyon szépen köszönöm a meghívást!
Régebbi az ismeretségünk, konkrétan bejártam hozzád órát javíttatni, esetleg szíjat rövidíttetni… de sosem kérdeztem meg Tőled, hogy s miképp is kezdted a szakmát? Már kiskorodtól tudtad, mi szeretnél lenni, vagy teljesen véletlenül alakult így a dolog?
Az 1980-81-es évbe kell visszamennünk, amikor pályaválasztás előtt voltam. Először úgy tűnt, hogy talán a komáromi gépipari, vagy valamelyik építészeti középiskola jöhet számításba – úgy gondoltam, inkább valamilyen szakmát szeretnék kitanulni. Játékban volt az a lehetőség is, hogy háztartási gépszerelő legyek, de mivel kisnövésű, nagyjából 160 centiméter magas voltam kilencedikes koromban, néhai édesanyám aggódott, hogyan fogom megemelni a javításra váró mosógépeket, mixereket, szerszámgépeket. Kilencedikes voltam, amikor is ellátogatott hozzánk egy családi ismerős, akinek az édesanyám szintén elpanaszolta, hogy pályaválasztás előtt állok, és nem tudjuk, mi legyek. Azt mondta, legyek órás. Őszintén szólva, addig ez az ötlet meg sem fordult a fejemben. Elkezdtem rajta gondolkodni, végül pedig rábólintottam.
Dunaszerdahelyi születésű vagy?
Nem, Balonyról származom. 1982-ben felvételiztem, de Zsolnán volt az egyedüli ilyen iskola egész Szlovákiában, ahova elkezdtem aztán járni.
Balonyból, egy magyar alapiskolából eljutottál Zsolnára.
Igen, de a szlovák nyelvtudásom minimális volt, internátusra kerültem.
Hogyan élted meg ezt az új helyzetet?
Az első hetek, hónapok nagyon nehezek voltak, az évfolyamban én voltam az egyedüli magyar diák. Egyetlen osztály voltunk az évfolyamban, Bártfáról, Pozsonyból és Besztercebányáról is voltak osztálytársaim.
Nagyon jó közösséget alkottunk, az itteni iskolákba járók sokkal rosszabb helyzetről számoltak be. Összetartóak voltunk, tolerálták, hogy nem igazán tudtam jól szlovákul.
Érdekesség volt, hogy az egyik szaktantárgyat egy Nyitráról származó órás tanított, aki minden héten járt fel Zsolnára. Ő tudott magyarul, az első hetekben megengedte, hogy magyarul felelhettem. Emlékszem a többi gyerek reakciójára, amikor elkezdtem magyarul beszélni a tábla előtt, hiszen nem hallották még ezt a nyelvet azelőtt. Letelt a négy év, az akkori Kék Duna áruház második emeletén levő ékszerüzletbe kerültem. Az lett az első munkahelyem.
Akkor te egy okleveles órás vagy?
Inkább egy mesterlevéllel rendelkező órásmesternek mondanám magam.
Amikor a tanulmányaid befejeztét követően Dunaszerdahelyre kerültél, még létezett a tényleges katonai szolgálat. Hol teljesítetted ezt?
Egy évet voltam az áruházban, majd két évre elmentem katonának. A visszatérésem után folytattam a munkám a Kék Duna áruházban. Egészen a rendszerváltozásig és a privatizációig dolgoztam ott. Mi csak az órák javításával foglalkoztunk, az ékszerekkel Pozsonyban foglalkoztak, vagy ékszerészhez vitték.
Akkoriban egyedül dolgoztál ott órásként, vagy volt már ott valaki?
Idősebb munkatársakkal kezdtem, egyikükkel, Miki bácsival később is nagyon sok ideig, harmincegy évig dolgoztunk együtt.
Egy ideig tehát fent voltatok a másodikon, majd lejöttetek.
Igen, a Kék Duna hátsó részében már mint vállalkozók kezdtünk el dolgozni. Az egy nagyon kicsi hely volt, mindössze öt négyzetméter. A már elhunyt Miki bácsival is beszélgettünk arról, hogyan bírtuk ott ki tizenhét évig. Két asztal és két kisszekrény is helyet kapott ott, ráadásul nekünk is ott kellett ülnünk. Ha most visszagondolok rá, nagyon gyorsan eltelt az a tizenhét esztendő. Hozzátenném továbbá, hogy amióta onnan eljöttem, csaknem ismét eltelt újabb tizenhét év.
Számolod, hogy az évek során hány órát javítottál meg?
Sajnos ezt nem tudom megmondani.
Ha összeveted az akkori és a mostani időszakot, milyen javításokat csináltatok akkoriban? Kicsit másfajta órák voltak akkor…
Így van. Más volt az órás szakma, mert akkor ténylegesen javítottunk. Nem is beszélve arról, hogy akkor azt a munkát más nem tudta elvégezni.
Még a múlt rendszerben járunk, tehát főleg csehszlovák és orosz órák voltak forgalomban…
Néha a kelet-németek is gyártottak órákat, de azok nagyon gyenge minőségűek voltak.
Mely márka képviselte a legkomolyabb minőséget?
Szerintem a csehszlovák Prim márka volt a legjobb, szerkezetileg és javítás szempontjából is.
Volt olyan, hogy a nyugati kapitalista világban készült óra is a kezeid közé került?
Igen, főképp svájciak, de ezekből kevés volt, hiszen nagyon drágák voltak.
Az alkatrészeket honnan szereztétek be abban az időben?
Létezett egy nagyraktár, ahol a legapróbb alkatrész is megvásárolható volt. Úgy szerezték be az órákat keletről és nyugatról is, hogy alkatrészt is biztosítottak hozzájuk, legalább is tíz-tizenöt évig biztosan. Ha valami kellett, felhívtam őket, ők pedig leküldték a kért alkatrészt. Amikor még a Kék Duna második emeletén az állami ékszerüzletben és órajavítóban dolgoztam, volt rá egy külön ember, aki ezzel foglalkozott. A gondok a rendszerváltás után kezdődtek: ideig-óráig még működött ez az ellátó, de már nem is érdemes szót ejteni arról, mennyire másképpen működik a rendszer. De visszakanyarodnék még egy kicsit 1985-be, amikor elvégeztem az iskolát. Ennek jövőre már negyven éve lesz.
Nem tudom, hogy csinálod, de esetedben megállt az idő, egyáltalán nem látszik rajtad.
Köszönöm. Visszatérve 1985-re, akkoriban úgy volt, hogy az oroszok elkezdenek elektromos kvarcórákat gyártani, így engem is elküldött a munkáltatóm egy pöstyéni iskolázásra. Egész Szlovákiából voltak ott mesterek, akiknek oroszok adtak elő.
Meg is jelent néhány orosz kvarcóra a piacon, de a változást követően eladhatatlanokká váltak, és el is tűntek. Aztán jöttek be a nyugati órák, jelenleg pedig már kizárólag onnan származókkal dolgozom, oroszokkal nem.
Rövidesen megszűntek az iskolázások és az új dolgok bemutatása, a kvarcórákkal kapcsolatos azóta elsajátított dolgokat pedig saját magam tanultam meg – nem volt kihez mennem, kitől kérdeznem. A mechanikus órák viszont valamilyen szinten egyforma alapon működnek. A kvarcórák idejében teljesen más volt a helyzet, mindent a saját káromon kellett kitapasztalnom. Nem tanultunk róluk, hiszen 1985 előtt még csak nagyon kevés volt belőlük, ezért nem is tanították.
Mennyire gyakran találkozol manapság felhúzós órákkal?
Meglepő, de az elmúlt egy-két évben egyre több mechanikus órát hoznak javíttatni, ami tíz-tizenöt évvel ezelőtt nem volt jellemző. Van, aki azért veszi elő az óráját, mert vissza akar térni a mechanikához, van, ahol a nagypapa óráját hozza be az unoka, mert azt szeretné viselni. Meglepően tapasztalom ezt, de jó is ez a folyamat, mert egyrészt ezt tanultam, másrészt ebben látom az órás szakma lényegét. Az okosóráknál sem az óra része a legfontosabb, hiszen az egyfajta számítógép vagy telefonklón, de a mostani kvarcórák sem azt a hátteret mutatják, ami órává tesz egy órát. Az óra élő szerkezet, ha kinyitjuk, azt látjuk, hogy minden mozog, működik benne. A mostani kvarcórákban semmi sem forog, nem látni, hogy élne.
Ha belegondolunk, amennyiben megszűnik az elektronika, a mechanikus óra még mindig működik. Nem is gondoltam eddig bele abba, hogy az okosórák mennyire megváltoztatták az órákról alkotott felfogást. Régebben az óra egy csendes társ volt, amelyre ha ránézett az ember, látta az időt, most meg zargat és appokat küld…
Továbbá lépést is mér, és arra is figyelmeztet, ha keresik az embert. Az idő mutatása csak egy plusszá vált ezeknél a szerkezeteknél.
Akkor szerintem Neked nincs okosórád.
Nincs, és nem is lesz. Azt vallom, hogy egy órásnak nem okosóra kell a csuklójára. Viszont ez mindenkinek a saját döntése.
Más hasonlattal élve: egy hentes ne legyen vegán… Visszatérnék még a rendszerváltáshoz: amikor megpróbáltatok saját lábra állni, nem voltál megrettenve?
Lehet, hogy ha pár évvel később vágok bele, nem így fogtam volna fel. Akkoriban sokat gondolkodtam azon, bele szabad-e vágni, jó lesz-e ez nekünk? Még akkor is, ha nem volt egy nagy befektetés. Ehhez nagyban hozzájárult az a tény is, hogy a háttérből addig minden biztosítva volt számunkra: az alkatrészellátás, maga a helyiség. A húszas éveimben még nem voltam magabiztos azt illetően, hogyan is akarom ezt csinálni. Miki bácsi egy óriási támaszt jelentett számomra.
Sokat tanultál tőle?
Sokat, bár nem annyit, amennyit kellett volna. Szét voltak osztva a feladatok, az elemes órákat csak én csináltam, mert ő ezt nem tanulta és nem is foglalkozott vele. Voltak olyan műveletek, amiket meg szerettem volna tanulni tőle, de valahogy a sok tennivaló mellett nem jutott rá idő. Ezeket a dolgokat nagyon sajnálom a mai napig. Ha bárkivel beszélgetek, és elhangzik a majd szócska, Miki bácsira gondolok és arra, hogy nála az a bizonyos majd sosem érkezett el. Így hozta az élet.
Hiányzik?
Igen. Bár januárban már a nyolcadik évemet kezdem egyedül: idővel mindent meg lehet szokni… Kezdetben nagyon nagy helye volt Miki bácsinak a kis üzlethelyiségünkben.
Mennyire magányos szakma ez?
Amikor belemélyedek egy olyan munkába, amely sok odafigyelést igényel, sokszor észreveszem magamon, hogy nagyon bele tudok feledkezni a dologba. Ha ilyenkor bejön egy kliens, mindig látom a szemében a rémületet – valószínűleg furcsán nézhetek rá olyankor, felocsúdva. Most már az esetek túlnyomó többségében nagyítóval dolgozom, hiszen a korral mindenkinek elkezd romlani a szeme. Ha valamit mereven figyelünk tíz percen át egy nagyítón keresztül, a kliensre vetett tekintetem biztos ezzel is összefügg. Természetesen nem vagyok rájuk mérges, mivel bejött, csak nagyon belemélyültem abba, amit addig csináltam. Többször is megesik olyan, hogy reggel szétszedek egy órát, de a betérő kliensek miatt nincs időm vele foglalkozni. A nap folyamán négyszer-ötször is rápillantok a szétszedett órára, aminek délután fél öt magasságában tudok csak nekifogni. Addig mindig mást kellett javítani. A nap folyamán eléggé idegesít ez, és még azon is aggódom, hogy csak el ne vesszen belőle semmilyen alkatrész. Ha mondjuk kiesik a csavarhúzó a kezemből és beleesik a szétszedett óraszerkezet közepébe, akkor eltüntet egy akkora alkatrészt, mint a légy lába.
Volt már olyan dolog, amit nem tudtál megjavítani?
Igen, de főleg alkatrészellátási gondok miatt. Ha nincs meg a kellő alkatrész, akkor nem tudok tovább mozdulni. Léteznek olyan régebbi órák, amelyeknél hiányoznak az alkatrészek. Egy nyolcvan-százéves órához nincs honnan beszerezni. A régi órásmesterek alkatrészei rám maradtak. Volt egy esetem, amikor egy pozsonyi órás alkatrészeit hozta el nekem a fia. Ha régebbi órát hoznak be, van, hogy átnézem ezeket az alkatrészeket. Néha sikerrel járok, néha pedig nem: ilyenkor máshoz irányítom a klienst.
Kapcsolatban vagy más órásmesterekkel?
Már nem igazán. A varannói, kassai és galgóci osztálytársaimmal igen, néha találkozunk is, telefonon rendszerint beszélünk.
A huszonnyolcas osztályból már mindössze négyen maradtunk, akik órajavítással foglalkozunk.
A szakmádhoz nemcsak összpontosítás kell, hanem jó szem is. Romlik a látásod?
Közelre igen, távolra még szerencsére nincs gondom. Viszont segítségként rendelkezésemre áll a nagyító, azzal lehet boldogulni.
Hogyan viszonyultak hozzád a kuncsaftok a nyolcvanas években és milyenek a mai kliensek? Változtak az emberek?
Annyira nem veszem észre, mert tisztelettel viseletetek irántuk. Azt mondanám, hogy türelmetlenek, de szerintem az mindenhol így van. Van, amelyik rögtön akar mindent, de általánosságban nincs velük gond.
Ha újrakezdhetnéd, akkor is ezt a szakmát választanád?
Igen, de talán a rendszerváltás utáni időszakot csinálnám másképp, nem egy kicsi helyiségben kezdeném a munkát, hanem ha van rá lehetőség, nagyobba költöznék.
Akárhányszor betértem hozzátok, mindig az a kép fogadott, hogy két ember hangyaszorgalommal dolgozik azon a kicsi helyen. Sok türelem és odafigyelés kell ehhez a szakmához.
Igen. Például egy szíj kicserélése nem nagy munka, ezért ezt nem szakmabeliek is képesek megcsinálni. Egyre több van belőlük és egyre több van olyanból is, aki nem szakértelemmel nyúl az órához. Ezt aztán könnyű észrevenni – kívül és belül is vannak árulkodó nyomok.
Van, aki manapság Szlovákiában órásmesternek tanul?
Szlovákiában a kilencvenes években megszűnt ennek a tanítása, de arról vannak értesüléseim, hogy négy-öt évre visszamenőleg Csehországban, Jihlaván tanították a szakmát. Érdekesség, hogy az egyik szlovákiai ismerősömnek a fia ezt tanulta, csehszlovákiai viszonylatban véve, mindössze négyen jártak egy évfolyamba.
Ahogy mondtad, jönnek vissza a mechanikus órák, így valószínűsíthető, hogy lesz még reneszánsza ennek a szakmának. Azt kívánom, hogy minél tovább folytasd a mesterséged: ugyanilyen türelemmel és szakmai alázattal – Dunaszerdahelyen gyakorlatilag a szakmád egyedüli képviselőjeként! Nagyon köszönöm a beszélgetést, úgy teljen az idő, ahogy azt elképzeled Magadnak!
Köszönöm szépen!
VIDEÓINTERJÚ:
Menyhárt Dodi vendége Tóth András | Magunk között
