FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
„Šanta Peti, Škoda Milan, Molnár „Speki”, Varga Dezsi, Klempa Szilárd, Zsigray Csaba, komoly csapatunk volt” – emlékszik vissza szurkolói rovatunk mai vendége Hodosi Zsolt. Egy sárga-kék drukker, aki anno részese lehetett minden idők talán legerősebb DAC ificsapatának.
Szia Zsolti, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Emlékszel még az első lépéseidre a DAC-nál?
Hodosi származású vagyok, 8 éves koromtól fanatikus hodosi drukker, majd játékos. 30 évig fociztam, ebből mindössze két esztendőt töltöttem a DAC-nál, összes többit a szülőfalumban. Szurkolóként talán 12-13 évesen mentem először DAC-meccsre. A hodosi kocsma előtt volt a találkozóhely, s mivel mindig idősebb barátaim voltak, hozzájuk szegődtem. A stadion északi oldalán, a vendégszektor mellett volt a törzshelyünk. Semmi B-közép, mi csak nézők voltunk, szerettük a focit, ennyi.
Az összes Európa-kupa-meccsre emlékszem: Limassol, Young Boys Bern, a Bayern München is nyilván, hisz’ akkor már a DAC-ifiben fociztam. A legemlékezetesebb mégis egy Intertotó-kupa mérkőzés volt. Aki ismer, tudja rólam, hogy nagy magyar drukker vagyok, imádom a magyar focit. 1987-ben játszottunk nyáron a Tatabányai Bányásszal, 0:1 lett otthon, majd egy hétre rá idegenben 6:1-re kikaptunk. Jó csapatunk volt, viszont a Vincze–Plotár–Kiprich csatártrió „szétkapott” minket.
Azért azt a DAC-ifit vesézzük ki egy kicsit jobban. Ha jól tudom, ti lettetek az elsők, akik ifi szinten a legmagasabb osztályba juttatták a DAC-ot.
Nos igen, Hodosban kezdtem el focizni, amit sosem bántam meg. Későbbi csapattársaim, Laboda Imi „Ikke”, Molnár Gyuri „Gyika”, Takács Bandi „Manó” a járásban ikonok voltak. Mai szinten minimum a 2. ligában, de meg merem kockáztatni, hogy az 1. ligában is megállnák a helyüket… Édesanyám unokatestvére, Kiss Dezső, aki a DAC B „doraszt” edzője volt, felfigyelt rám. Megkérdezte, lenne-e kedvem Szerdahelyen focizni. Vonakodva bár, de a bátyám és az apu unszolására elmentem egy edzőmeccsre, ami jól sikerült. Mint hodosi vendégjátékos léptem át a DAC-ba.
Először csak a B-„dorasztban” játszottam, ahol csupán néhány meccsen jutottam szóhoz. Hiányzott a hodosi kollektíva, erősen gondolkodtam, hogy visszamegyek. Ekkor jött el utánam – vagyis a szüleimhez – nyugodjék Grajcár Tóni, meg Ollé Lajos, hogy átvinnének az A-„dorasztba”.
Mindez idény közben történt, a DAC-ifik a bajnoki címért küzdöttek a 2. ligában. Megnyertük a bajnokságot, mi voltunk az elsők, akiknek Szerdahelyen ez sikerült.
Elképzelhető, hogy láttalak focizni a DAC-ban, abban az időben ugyanis rendszeresen jártam az ificsapat hazai mérkőzéseire. Neveket akarok hallani!
Šanta Peti, Škoda Milan, Molnár „Speki”, Varga Dezsi, Klempa Szilárd, Zsigray Csaba… – komoly csapatunk volt. Ami talán mai szemmel érdekes lehet, hogy öt csapattársam kivételével mindannyian a Dunaszerdahelyi járásból jöttünk. A következő idényben, tizenegy meccsen keresztül veretlenek maradtunk. Majd elmentünk a Penksával és Semeníkkel felálló Besztercebányához, és kikaptunk 5:1-re. Végül „csak” harmadikok lettünk.
Ahogy a Varga Dezsi is említette az interjúban, sok esetben mi játszottuk az előmérkőzést a nagycsapat előtt. Nem voltam stabil kezdő, általában a második félidőben cseréltek be, amikor már 2-3 ezer ember volt a stadionban. Manapság elképzelhetetlen, hogy egy bajnoki mérkőzés előtt ráengedjék a fiatalokat a MOL Aréna gyepszőnyegére! Csapattársaim szinte mindegyike sportiskolába járt, évek óta együtt voltak. Közéjük csöppentem, emlékszem, Dezsivel sokszor együtt utaztunk haza az edzésekről. Ő egy évvel idősebb volt, így hamar „kiöregedett”. Én visszamentem Hodosba, ahol ismét bajnokcsapat tagja lehettem, a DAC-szeretet azonban mind a mai napig megmaradt.
2014-re emlékszem, amikor az Ozsvald Gabi, Molnár Atti, Fülöpi Zoli-féle bandával túráztatok.
Azért volt ott még egy 1992-es 3:3 is a Sparta ellen például. Ha nem ütközött a DAC bajnokija a miénkkel, akkor mindig mentem.
1993-ban szereltem le, pont aznap játszottunk a Salzburg ellen UEFA-kupa meccset. Pozsonyból nem is haza, hanem egyenesen a DAC-stadionba mentem.
Volt egy katona haverom, nagy Slovan-drukker. Egy alkalommal, amikor jött hozzánk a Slovan, megbeszéltük, hogy találkozunk. Úgy is történt. Akkor is a vendégszektor mellett álltunk, félidőben intett, hogy menjek át. Mondom: dehogy megyek! Nyugodtan gyere be, nem lesz semmi balhé, kezeskedem érte! – mondta. Végül bementem a vendégszektorba és elbeszélgettünk.
Ma ez elképzelhetetlen lenne, engem még a háló is zavar a B-szektor előtt, ront az élményen. Megmondom őszintén, a 2. liga nálam kimaradt. Aztán jött 2008-ban a Mohseni-éra, és ismét elkezdtem DAC-meccsre járni, de már a B-középbe. Idegenbe szintén elutaztunk. Először még Rigó Tibivel – „Dopping”, meg a nyugodjék Takács Pista fiával és a Rudolf Lacival autóbusszal. Emlékszem, Aranyosmarótra vagy tíz busszal. Kása Nándi volt az YBS elnöke, ez még a Kweuke, Adiaba, Regedei-féle korszakban történt. A nagyobbik lányom szintén megkedvelte, ő is eljárt velem a hazai meccsekre. Szurkoltunk!
Érzem a hangsúlyodból, hogy váltani fogunk. 2014-ben megint egy új korszak kezdődött.
A Világi-korszak, és azok, akiket említettél: Ozsvald Gabi, Molnár Atti, Fülöpi Zoli, autóval jártunk mindenfelé. Felépült az új stadion, megbeszéltük, hogy mi már egy kicsit idősebbek vagyunk, menjünk a B-közép szélére. Onnan is lehet szurkolni. Vártuk az új stadiont, de nekem valahogy a régi atmoszférája jobban tetszett. Régebben volt az YBS, FH, WA, átmentünk az újba, maradt az YBS, majd az is szétesett. Sok ez a széthúzás köztünk, szurkolók közt. Szóval az, hogy a klub ott tart, ahol tart, szerintem nem csak a klub felelőssége. Majdhogynem párhuzamot lehet vonni a foci meg a szurkolás között.
Nyilván, ha lenne foci, lenne szurkolás is, de szerintem az az egység a régi stadionban sokkal inkább jelen volt. Tisztában vagyok vele, hogy régebben is inkább a szurkolás és a hangulat vonzotta a nézőket és nem a foci. De azért volt itt egy Hyballa-féle csapat, egy Rossi-féle csapat! Látom magam körül, hogy akikkel anno együtt álltam a B3-ban, azok közül csak Balla Tibi, meg Horváth Matyi maradt. A többiek eltűntek. Egyszerű biznisz, kereslet és kínálat. Világi úr is egy üzletember. Ha a kínálat megcsappan, akkor a kereslet is. Pedig jól indult minden, mert olyan valaki vette át a klubot, aki lokálpatrióta. Rajta kívül nem is tudtunk mást megnevezni, aki ezt megtehette volna. Szerintem ő is azon van, hogy minden jó legyen, de valahogy nem bír összejönni.
Sok ez az irányváltás, német vonal, spanyol vonal, portugál vonal. Holott nem kéne messze menni, elég lenne csak a zsolnai mintát példának venni. Így kell az ifjúsággal foglalkozni, ligás focistákat faragni.
Három éve a covid alatt a komplett kezdőcsapatot elbocsájtották, és a saját berkeikből összeraktak egy újat. Nézd meg, három éven belül szinte egyenrangú ellenfelei lettek a Slovannak. Nekünk tíz év is kevés volt rá. Öröm nézni azt a focit, amit a Zsolna játszik. Kombinatív, sok mozgásos játék, és ezt játsszák évről évre. Mert ők nem az edzőhöz igazítják a stílust, hanem a stílushoz hoznak edzőt.
Mi sokszor azt sem tudjuk, hogy mit akarunk. A DAC-nál kevés a szakértő, aki igazán ért a focihoz. Škrtel lehetett volna ilyen, irányt szabni, mit akarok, hogy akarom. Rövid időn belül átláthatta, hogy ehhez senki sem lesz nálunk partner? Emlékszem, Világi úr annak idején „beárazta”, mennyi pénzből tud gazdálkodni a DAC, mennyit tud tulajdonosként belerakni. De annyiból nem lehet BL-t játszani, ahhoz óriási szerencse kell. Egy stadiont, ha megvan rá az anyagi háttér, fel lehet építeni. Ha jók a tervrajzok, jók az építészek, meg lehet csinálni. Hálásak vagyunk érte! De egy klub, egy csapat, pláne egy bajnokcsapat sokkal összetettebb dolog, mint egy stadion. Erre nincs etalon. Vagyis van: legyen annyi pénzed, hogy tudj venni tizenegy jó játékost. De ha nincs, ha beszűkül az anyagi háttér, marad a szerencse.
Kb. 7 évig kimondottan jó volt a játékospolitikánk. Rövid idő alatt Európa térképére tette a DAC-ot. Tudtunk eladni olasz ligába, Bundesligába. Voltak jó igazolásaink. De ez az utolsó 3 év? Egy héttel a tavaszi rajt előtt majd hozunk „valakiket”. Ugyanez volt a helyzet nyáron, és mi Európa-kupa csoportkört akartunk játszani. Az edzőnek esélye sem volt felépíteni a csapatot, aztán az első körben elvéreztünk. Egyre inkább látszik a klubon a frusztráció, a tehetetlenség. Ha tényleg komolyan gondoljuk, de Világi úr nem tud többet befektetni a DAC-ba, úgy vélem, érdemes lenne elgondolkodni egy komolyabb mezszponzoron, vagy társbefektetőn. Szomorú, hogy a klub mottója – a Határtalan szenvedély – helyenként „határtalan szenvedésnek” tűnik.
Pedig 120 évesek voltunk, még film is készült rólunk. Nekünk, szurkolóknak mindig szívügyünk marad a DAC. Meg tudnád fogalmazni, hogy neked miért?
Kicsit szíven ütött, bár meglehet, félreértettem, hogy szeretett klubom 120 évéről készült filmjéért pénzt kell kiadnom. Nyilván megengedhetem magamnak, nem erről van szó. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem a klub készítette a filmet. Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy legalább nekünk, törzsszurkolóknak levetítik, teszem azt a stadionban. Amikor 100 évesek voltunk vagy 110, akkor sem kaptunk semmit, nem hívtak meg nevesebb ellenfelet, hogy elmondhassuk: hú, ez igen! A krakkói túra volt ilyen, azt viszont kivívtuk. Na olyanból kéne több, mert azt az ember sosem felejti el!
Gyakran elhangzik, hogy a DAC családi vállalkozás. Nekem a családi vállalkozásról mások az elképzeléseim. A családi vállalkozás lehet egy pékség, egy hentesüzlet, de nem egy olyan klub, ahol 300 fiatalért szakmailag és emberileg felelsz. Ahol további 100 embert foglalkoztatsz, hogy az adott régió zászlóvivője légy. Megint csak azt mondom, ide helyi szakemberek kellenének, akik napi szinten elmagyaráznák az embereknek: ez egy nemzetiségi klub! Nagyszombatban a Gašparík kisebb költségvetésből megjátszotta az európai csoportkört, mert helyiként képes volt kellőképpen feltüzelni az embereit.
A Sepsiszentgyörgy nemegyszer volt már kupagyőztes. Ezért sajnálom, hogy Borbély Balázst Győrbe „küldték”, őt megfelelő szakembernek tartanám a feladatra. Erre a feladatra csak egy lokálpatrióta képes! A dunaszerdahelyi szurkolókat elsősorban a magyarságtudatukkal lehet visszacsalogatni a lelátóra.
Ezt kéne ötvözni a minőségi focival, hogy visszatérjen az a hangulat, ami további ezreket csal hétvégenként a Csallóközbe. Hozzunk magyar játékosokat, olyanokat, akik felszántják a pályát, és közkedveltek lesznek, mint pl. a Kalmár Zsolti. Nálam ez így működne, Pászka, Botka, Kleinheisler… egyből a kezdőbe.
Szívügyem a DAC, a magyarság. Mutassuk meg a világnak, hogy van egy klub itt Szlovákiában, ami a magyarságot, a magyar összefogást képviseli. Mi szurkolók ezt nap mint nap megtesszük, most a klubon a sor… Egyébként az anyum unokatestvére, Hodossy Árpád az 1960-as években oszlopos tagja volt a DAC-nak. A keresztfiam, Egri Dezső pedig az 1. ligában is szóhoz jutott, úgyhogy megvan a családi vonal. Én mindössze két évet töltöttem a DAC-nál, de azóta a falumban mindenki ezzel heccel: „Most így megy a DAC-nak, most úgy”. Mondom, gyerekek: egyszer fent, egyszer lent, ne csüggedjünk! Ha a tulajdonos úr belelátna a szurkolók fejébe, sosem jutna eszébe, hogy támadja őket. Azokat, akik minden reggel sárga-kék szívvel ébrednek! Attól nem lesz több bérletese, ha olyan embereket szapul, akik nemhogy rosszat nem tettek, éppen ellenkezőleg, a DAC-életérzést képviselik, arról beszélnek, azt adják tovább.
Ez az utolsó mondat – és persze nemcsak ez – nagyon átjött! Köszönöm szépen a beszélgetés, Zsolti. Hajrá, DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
