FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Gondoltad volna, hogy Garamszentkeresztről is szurkolnak a DAC-nak? Rovatunk most erről tesz tanúbizonyságot! Vendégünk a tornaljai születésű, de családjával évek óta Garamszentkereszten élő Sebők Nándor.
Szervusz Nandi, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Rendhagyó kérdéssel indítjuk a beszélgetést. Kérlek mutatkozz be az olvasóknak DAC-szurkolóként.
Tornaljai születésű vagyok, Garamszentkereszten élek a családommal és Körmöcbányán dolgozom mentőszolgálatosként. Nem tartom magam vérbeli DAC-szurkolónak, persze járok meccsekre és a tűz is megvan bennem, de hétköznap csupán távoli szemlélője lehetek az eseményeknek. Úgy mondanám: nem vagyok az a hazai, mint ti. Követem a szurkolói rovatot, de ugyanúgy a SzerdaHelyzetet, a Szigit, vagy éppen a Bíró György kora reggeli szösszeneteit a Szívünk Sárga-kék Facebook-csoportban. A DAC-életérzés, a katarzis megvan bennem, viszont nem tudok úgy hozzászólni a csapat dolgaihoz, mintha helybeli lakos lennék. Nekünk ez egy élmény, valaki a templomba jár hétvégenként, mi a DAC-stadionba, meccsre. A munkámból kifolyólag igazából egy hónapban csupán egy hétvégém szabad. Ilyenkor felkerekedünk a családdal és elutazunk Dunaszerdahelyre. Az idők során kialakítottunk egy „bázist”, ami nekünk a New York Panzió. Ha szombaton van a meccs, akkor ott alszunk, majd vasárnap a Csallóközben barangolunk. Ha vasárnap játszik a DAC, akkor mindez fordítva történik.
Hogy kerültél kapcsolatba a DAC-cal, melyik volt az első DAC-meccsed?
1993-ban Rimaszombatban a DAC–1. FC Kassa szlovák kupadöntő mérkőzés. Ha jól emlékszem, 0:0 lett a rendes játékidő, majd büntetőkkel 5:4-re nyert a Kassa.
[Erre mondják, hogy erős kezdés!]
Nekem ez úgy jött, hogy élnek rokonaim Dunaszerdahelyen, talán te is ismered Sebők Tiborékat. Rajtuk keresztül mindig tudtam, mi az a DAC. Édesapám az 1990-es évek elején elkezdett vállalkozni, abban az időben a Gemer sörgyár volt a DAC szponzora. A szerdahelyiek Tornalján tréningeztek volna, aztán ez meghiúsult, pedig oda is készültünk. Meglehet, nem volt megfelelő a pálya állapota?
Lényeg a lényeg, végül 1993-ban, elsős gimnazistaként eljutottam életem első DAC-meccsére. Ez a meghatározó élmény jelentősen befolyásolta a későbbi szurkolói „pályafutásomat”.
Holott meg kell, hogy valljam, korábban nem a DAC volt a kedvenc csapatom, hanem az 1. FC Kassa. Felvidéki magyar gyerekként nem is a klub miatt, hanem mert akkoriban náluk játszott Telek András. Gyerekkoromban úgy voltam, hogy kiválasztottam magamnak egy kedvenc focistát, és ahol ő játszott, az volt a kedvenc csapatom is. Tegyük hozzá, Kassa eleve sokkal közelebb van Tornaljához, mint Dunaszerdahely.
Ezt a felvidéki magyar gyerekként, azért, mert – mondatot egy kiváló kassai születésű magyar újságíró talán kikérné magának. Gazdag Jóskának kassai magyarként a VSS volt a kedvenc csapata, ahogy a pozsonyi magyaroknak anno az Inter. Aztán ahogy a DAC egyre erősebb lett, megváltoztak a viszonyok.
Továbbra is követtem a DAC-ot, viszont a távolság miatt nem jártam meccsekre. Az igazi kötődésem 2020-ban kezdődött, abban az évben vettem meg az első DAC-mezemet. Nincs tudomásom róla, hogy Garamszentkereszten lenne rajtam kívül DAC-drukker, ahogy már említettem, a családdal járok focira. Feleségem szlovák nemzetiségű, de sosem okozott neki gondot a magyar közeg.
Olyan sajátos helyzetben vagyunk, hogy ha a DAC mondjunk Besztercebányán, Zólyombrézón, vagy korábban Aranyosmaróton, sőt Garamszentkereszten játszott, akkor nekünk az még közelebb is van, mintha Dunaszerdahelyre utaznánk. Volt egy kupameccs is a közelben, Ladomérmindszenten [Ladomerská Vieska], még a Guľa edző idejében. Azon a meccsen is részt vettünk a családdal, mi több, személyesen találkozhattunk a Kalmár Zsoltival. Nagy élmény volt, ahogy a Davis búcsúmérkőzése is Dunaszerdahelyen.
Úgymond a Pohronie ellen mi otthon voltunk, miközben a DAC idegenben játszott. És Garamszentkereszt utcáin végigsétálni DAC-mezben – hát néztek rám az emberek. Ugyanis, ha holnap azt mondaná a feleségem, hogy menjünk bálba, az öltönnyel bajban lennék. Na, de ha azt mondaná: menj a DAC-cal valahova, az nem gond. Fel tudok öltözni. Mezt, sálat, melegítőt, mindent beszereztem, ahogy a gyerekeimnek is.
Férfiemberként adja magát a foci. Viszont a focin túl, mi az, amit nyújtani tud neked a DAC, hogy kb. 140 kilométerről elutazzatok miatta Dunaszerdahelyre?
A pezsgést! Átlépem Dunaszerdahely határát és olyan, mintha hazamennék. Nem ismerem személyesen az embereket, mégis olyan, mintha már százezerszer találkoztunk volna. Számomra ez a MOL Arénában teljesedik ki. Személyes kontaktusom, mint mondtam, minimális, Szigeti Attilával pl. már találkoztam.
Az internet révén vannak olyan ismerőseim, akikkel bár sosem találkoztam, de elmondhatom, hogy többet megtettek értem, mint a közeli rokonaim. Például Bogi a Turul bárból, akit sosem láttam még élőben, viszont ha megkérem, hogy vegyen nekem valamit a DAC Shopban, megy, megveszi és már küldi is. Én meg utalom a pénzt.
Ugyanígy „Mucsesz” Atti, a cápó. Ha tehetem, mindig támogatom az Ultras 1904 koreográfiáit, a molinóit. Ha nem személyesen, akkor ahogy legutóbb, küldtem egy „húszast”, mert tetszik, amit csinálnak. Akikre eddig rátaláltam, nagyon pozitív a viszonyunk. Aztán bárhol járok a világban, mindig van nálam Ultras matrica, hogy hírét vigyem a DAC-nak, és a szurkolói közösségünknek. Legközelebb Londonba készülünk a családdal, a Chelsea stadionjában is otthagyom majd a kézjegyem.
Az idegenbeli DAC-meccsekkel úgy vagyok, hogy legalább láthatom a dunaszerdahelyi csapatot, illetve eljön a keménymag, 50-100 ember és teremti a hangulatot. Nyilván ez stadionfüggő, Zólyombrézón például nem tudsz akkora fílinget teremteni, de valami azért átjön ott is. Az igazi, az a szerdahelyi MOL Aréna! Megmondom őszintén, az öreg DAC-stadionban sosem jártam, ám a rokoni szálak miatt gyerekkoromban gyakran megfordultunk a városban. Emlékszem körben a magas jegenyefákra, tudtam, hogy a DAC ott játssza a hazai mérkőzéseit, de ennyi.
Miután felépült a MOL Aréna, gyakran volt teltház, mostanában viszont ez nem jellemző. Zárókérdésnek: mi a véleményed a jelen helyzetről?
Nekem ez így a távolból, kicsit szomorú. Mondom, sokszor nem látom át, mi miért történik, de úgy vélem, néha túl sok a kritikus hang. Büszke vagyok rá, hogy a tavalyi jótékonysági liciten megszereztem Popović kesztyűjét. Nagy ereklye számomra, hiszen gyerekként én is kapus voltam. Magas, viszont kissé túlsúlyos srác, amolyan mezőnyben nem, de a kapuban ideális alkat. Tornalján – ahol egyébként a Détári Lajos is volt tréner – 3. liga volt. Nem fogott meg a hangulata, inkább átmentem védeni hozzánk a faluba, Sajógömörre…
Amikor a múlt szezonban Trencsénben legyőztük a Zsolnát, otthon, Garamszentkereszten kiakasztottam a DAC-zászlót a balkonunkra.
Mindig, mindenkor és mindenhol felvállalom, hogy DAC-drukker vagyok és büszke magyar ember. A magyarságom miatt sosem ért komolyabb atrocitás, persze pejoratív jelzőkkel már találkoztam:
„Sprostý maďar, Maďari za Dunaj… – mondják csak, az ő dolguk. Én annál büszkébb vagyok a nemzetiségemre, a kultúránkra. Állami cégnél dolgozom – Körmöcbányán a mentőszolgálatnál –, sikerült elérnem, hogy a mentőben DAC-illatosító lóghasson a visszapillantó tükrön.
A DAC játékosaival is úgy vagyok, hogy vannak kiemelt posztok, akiket jobban követek, akiktől többet várok el. Nagy Krisztiánnal, a DAC PR-menedzserével leveleztem csapatlátogatás ügyében. Létre is jött volna, de sajnos közbeszólt a munka. Szóval, ha most kevésbé is megy a DAC-nak, nem helyénvaló csak a negatívumokkal foglalkozni. Nem akarok csúnya szavakat használni, de a saját arcunkba ne köpjünk! Mi akkor is összetartozunk, mert ha ez is elmúlik, elveszik, nem marad semmink. Nekünk csak egy DAC-unk van!
Azt hiszem, ez tökéletes végszó, Nandi. Köszönöm szépen a beszélgetést. Hajrá, DAC!