FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Szólista, kamarazenész, illetve szólóbrácsásként a világ leghíresebb koncerttermeiben muzsikált, olyan művészekkel, mint Edita Gruberová koloratúrszoprán, Peter Dvorský operatenor, vagy Anna Jurevna Nyetrebko orosz operaénekesnő. Mai vendégem a nagymegyeri születésű Cseh Tamás brácsaművész, a Pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház szimfonikus zenekarának szólistája, aki nem mellesleg tagja több nemzetközi zenekarnak.
Tamás, légy üdvözölve nálunk.
Köszönöm szépen a lehetőséget!
Először azt kérdezném, hogy miként is jött neked maga a hangszeres zene, milyen hangszeren kezdtél tanulni – mi volt az, ami téged ezen a pályán elindított?
Nagyon egyszerű a történet igazából. A családom egy zenészcsalád volt az előző generációkban. Szóval én abba születtem bele, hogy a zene mindennap ott volt az életünkben. Milyen formában? Hát a nagymamám énekelt nekem. Úgy kezdődött az egész. És amikor így emlékszek arra, hogy tudatosan tudtam gondolni dolgokra, azóta kötődtem a zenéhez, a hangszerekhez – a bátyámat beíratták zeneiskolába úgy, mint egy normális hatéves gyereket. És őneki már volt hegedűje, képzeld el. Én még fiatal voltam, kétéves, és mondtam, hogy én is akarok hegedülni, de hát hogy még kicsi vagy, még nem lehet, meg így, meg úgy. Mikor a bátyám nem gyakorolt, akkor elloptam tőle a hangszert. És elkezdtem így – szó szerint – húzkodni a hangszert, mert abból nem jött ki nagyon semmi, de aztán végül eljött az a kor, amikor beírattak engem is az iskolába.
Ez Nagymegyeren történt.
Nagymegyeren, persze. És onnantól kezdve ez ilyen megállíthatatlan dolog. Tudtam, hogy a hegedű az én hangszerem.
Ezt mióta tudod?
Hát mióta tudok magamról.
Amióta az öntudatodnál vagy, tudod, hogy a hegedű a te hangszered.
Igen.
Na jó, de azért mondjuk el, hogy a hegedű és a brácsa között azért van némi tónusbeli különbség.
Hát most nem akarok nagyon szakdolgokba belemenni.
Egy egyszerű embernek hogy magyarázod el, aki nem zenész, hogy mi a hegedű és a brácsa közötti különbség?
Hát a méret: a méret a lényeg itt. A brácsa, az nagyobb. Szóval innentől kezdve valószínűleg mélyebben is szól. Szóval úgy, mint egy énekhang, úgy hasonlítanám össze, hogy
a tenor vagy inkább a szoprán hang a hegedű, és a bariton – a férfi hang – a brácsa.
És azt mondtad, hogy amúgy természetes, hogy emiatt az emberek jobban is kedvelik a hangját.
Természetesebb, de nem annyira különleges, mint a hegedű. De sokkal kellemesebb hallgatni szerintem.
Amúgy egy mindennapi hallgató meg tudja különböztetni, hogy most mit hall: hegedűt vagy brácsát?
Szerintem mindenképpen. Hát a regiszter az másként szól igazából, a hangterjedelme az más.
Tehát zeneiskola és hegedű? Az azt jelenti, hogy az nyolc osztály. És ezt követte a konzervatórium?
Nem, mert az édesanyám igazából konzervatív volt, és azt mondta, hogy nem mész Pozsonyba, szépen maradsz Nagymegyeren, és egy rendes polgár az gimnáziumba jár. Elküldtek gimnáziumba.
És akkor a második ciklust csináltad a zeneiskolában?
Igen. Én akkor a klasszikus zenét nem vettem komolyan egyébként.
Miért?
Nem állt hozzám annyira közel. Engem abban az időben a népzene érdekelt. Én igazából népzenével kezdtem el foglalkozni nagyon intenzíven abban az időben, de aztán, mikor jött a harmadik osztály körülbelül a gimibe, akkor felvetődött bennem a kérdés:hogy akkor most mi lesz a gimi után?
Mi lesz ebből a gyerekből?
Igen, el kell kezdeni gondolkodni. Akkor én kitaláltam, hogy mégiscsak művész leszek, hegedűművész, de mivel elég számítóan gondolkodtam akkor, mondom, hát igazából lecsúsztam erről a hegedűs pályafutásról.
Úgy érezted, hogy keveset tudsz?
Nem, már idős voltam hozzá.
Ez mit jelent? Későn kezdtél?
Nem kezdtem későn, de a klasszikus zenét igen.
És mikor kell elkezdeni: az édesanyád hasában?
Hát nem, de hatéves kortól el kell kezdeni gyakorolni… Én ugyan gyakoroltam, szóval nem a hangszertudással volt a probléma, hanem magával a klasszikus zenével. Én csak annyit foglalkoztam vele, amennyit kell, és nem annyit, amennyit kellett volna.
Azt mondják, hogy azért az is egy nagyon kemény pálya, ha valaki nagyon jó népzenész akar lenni.
Persze. Én azt a mai napig viszem, szóval én ezt nem állítottam le akkor. Nekem nagyon fontos volt,
mellette még cigányzenét is játszottam, de ha valaki klasszikus zenével akar komolyan foglalkozni, akkor el kell menni egy képzettebb tanárhoz, és bele kell tenni a napi öt-hat órát abban az időszakban.
Na most képzeld el, ha én a gimi után elmegyek konzervatóriumba, és tizennégy évesekkel kezdek. És ez így volt egyébként utána.
Akkor már te tizennyolc körül voltál…
Igen. És a gimi után beiratkoztam egy újabb középiskolába.
Tehát elmentél egy konzervatórium szintű zenész képzésre.
Igen.
Ez Pozsonyban volt?
Igen, ez Pozsonyban volt, és egy évembe telt, mire behoztam a lemaradást a klasszikus zenében.
Tehát akkor meglett, amit anyukád is akart, hogy lett egy polgári gimnáziumi végzettséged, és akkor mellette lett a zenész is.
Igen, és innentől kezdve rám hagyták, hogy akkor mi lesz ebből. Aztán jöttek a főiskolák, meg ilyesmi.
Te doktoráltál is…
Igen, igen, ezt az Artis doktor titulust megkaptam, illetve hát ez úgy volt, hogy a konzi után elmentem a főiskolára, elvégeztem öt év alatt, mint minden normális ember, és akkor még mondom, ez még mindig nem elég. Jó lenne egy doktori fokozat, akkor Pozsonyban csináltam a doktorit is, és mellette még elmentem posztgraduális tanulmányokra Bécsbe. Szóval ezt egy időben végeztem. De én akkor már szólóbrácsás voltam a színházban.
Nagyon kimaxoltad…
Igen. Egyelőre még nem használtam, de a jövő évtől kaptam egy felkérést tanári állásra, úgyhogy még jól jön talán.
Mit adott Bécs?
Bécs?
Mert azért nekünk az egy ilyen artisztikus hely.
Ezt már egyszer lenyilatkoztam valahol. Elég érdekes visszajelzések jöttek, de még mindig tartom magam hozzá. Pozsony a zenei életben egy kis városka. Eljutnak ide világhírű zenészek, nagyon ritkán. Szóval van koncertélet, de nem akkora, mint Bécsben. Plusz, ami a legfontosabb, hogy a konkurenciád se akkora, mint Bécsben.
Értem.
És innentől kezdve nem kell annyit dolgozni, hogy te legyél a legjobb. Ha elmentem Bécsbe, és hogy én legyek a legjobb, dolgoznom kellett érte. Ez sokkal inspirálóbb, motiválóbb minden téren.
De hát ez egy jó dolog. Tehát igazából magadnak adtál egy feladatot, és akkor ezt megugrottad.
Persze. És nyaranta még kell járni mesterkurzusokra, és ott megmérettetik az embert. Most képzeld el, hogy ott tanít, mit tudom én, a világ legjobb három brácsása. Én mindig Franciaországba jártam, a Pablo Casals Fesztivál mellett van egy mesterkurzus is, szóval este játsszák a koncerteket a nagy előadók, és délelőtt tanítanak minket. És mit tudom én, ilyen hetven brácsás szokott oda eljönni abban az időben.
Ezek a top brácsások a maguk környezetében…
Igen, képzeld el: én ismertem őket a Youtube-ról…
…és akkor hozza a hangszerét és kipakolja.
Persze, és akkor ez a konkurenciád. De ők mint mi, ők is diákok, tudod? Csak már nagyon nagy karrier van mögöttük.
És ez első alkalomkor történt, hogy kettő diákot ebből a hetven brácsásból kiválasztottak a gálakoncertre a mesterkurzus végén. És az egyik én voltam.
Rá akartam kérdezni, de hagytam, hogy te mondd…
Alig akartam elhinni. És amikor visszajöttem Pozsonyba, ezt így elmeséltem.
Nem nagyon szerettek?
Hát nem nagyon örültek…
Savanyú volt a szőlő?
Igen. És az is inspiráló volt, hogy ki kell menni, látni kell, nézni kell, tapasztalni kell, haza kell jönni, és azt föl kell dolgozni, és azzal tudsz utána valamit kezdeni. Én tudom, mikor kezdtem azzal a tapasztalattal valamit: tíz évre rá, amikor megcsináltam a Duna menti Kamarazenei Fesztivált.
Akkorra érkezett meg az a tudás, vagy akkorra ért be az az egész?
A tapasztalás: mert én azt láttam, amit mindig is meg akartam csinálni, hogy képzelj el a hegyekben, nagyon magasan régi kolostorokat, amit nem használnak már, és ott kamarazenei koncertek voltak. És én ezt akartam itt megcsinálni a Csallóközben.
És sikerült?
Szerintem igen. Hát már az ötödik évad volt az idén.
Na jó, azért ehhez tegyük hozzá azt is, hogy itt sok minden egyéb is történt mellette. Beszéljünk egy kicsit a „japán kapcsolatról”: Cseh Isiguri Hiromiról is szeretnék kérdezni…
Ő a feleségem, és még a beszélgetés előtt kérdezted, hol találtam rá…
És azt mondtad, hogy egy zongora mellett…
Ez még a konzis időszakban volt. Akkor találkoztunk legelőször. A konziról azt kell tudni, hogy kevesebb a terem, ahol lehet gyakorolni, mint a diák. Úgyhogy harc van mindig, hogy ki kapja meg a termet. És akkor mindig mentem termekbe kopogtatni, benyitni, hogy van-e esetleg üres hely vagy ilyesmi, és ő ott gyakorolt. Ez Pozsonyban volt.
Ez Pozsonyban volt, mert hogy ő itt tanult Pozsonyban?
Igen, képzeld el. Az ázsiai diákoknak az az álmuk nagyjából, hogy Európába jöjjenek.
Miért?
Mert Európában van a klasszikus zenének a bölcsője, és ők szeretnek utánajárni a dolgoknak.
Alaposak.
Nagyon. És akkor, hogy ő eljött mesterkurzusra Prágába először. És hát ez még akkor volt, amikor Prága drágább volt, mint Pozsony.
Most már nem így van.
Most már nem. És a tanár akkor azt mondta neki, hogy ő tanít Prágában is, Pozsonyban is, hogy jöjjön ide tanulni hozzá állandóra. És így került Pozsonyba.
Tehát találtál a zongora mellett egy párt magadnak.
Igen, ő megkérdezte, hogy nem szeretnék-e vele játszani kamarazenét? És mondtam, jó, hát játszunk. És hetente rendszeresen próbáltunk. De se koncert nem volt, semmi nem volt…
De aztán valami lett.
Aztán lett, igen.
Pozsonyban éltek?
Pozsony mellett.
Pozsony mellett éltek. És amúgy az előbbi fesztivált, amit említettél, abban a párod, tehát a feleséged is aktívan részt vesz.
Igen, mint előadó.
Mint előadó.
Igen.
Tehát Cseh Tamásnak van egy olyan olyan művészeti tevékenysége, amiből ugye a komolyzenét vettük most végig – de van egy népzenész vonalad is: azt mondtad, hogy a népzenét nem raktad le, tehát azért mind a mai napig műveled…
Igen, az egy szívügy. Az egy szívügy, mert fontosnak tartom azt a tradíciót, ami a miénk – az embereké, akik itt élnek, akár a Felvidéken, akár Magyarországon – szóval magyaroké. És a mi részünk ebben az, hogy ápoltuk és megőriztük évszázadokon át, mint zenészek. Ez fontos, hogy ezt én is folytassam. És ez volt a hivatalos része a válaszomnak, az őszinte része, az érzelmi része, az meg az, hogy imádom…
Többször megkérdezték tőlem, mit tartok jó zenének, vagy mi a különbség a népzene meg a klasszikus zene között. És nekem az a gondolatom erről, hogy igazából a zene az egy tőről fakad. Szóval európai zene. Igazából három akkordos zenéről beszélünk, egy pár száz éve. És bármilyen zene lehet, ugyanaz az alapja. A stílusjegyek persze mások, de igazából a zene az ugyanaz. És miről szól? Érzelemről.
Most ha kifejez valamilyen érzelmet valamilyen módon, akkor az ugyanaz. Csak hát persze, ha valaki komolyan profin foglalkozik ezzel, akkor meg kell tanulni rendesen azt a zenét, és akkor úgy kell játszani. De egyébként ugyanaz. Hát a népzenét használták a zeneszerzők is…
Persze. Beemelték, tehát akár Kodály vagy Bartók – mind ebből gyűjtötték. És a népzenész léted most milyen formában tudod megélni?
Komáromban minden évben megrendezik a népzenész találkozót például, amit nagyon fontosnak tartok, és nagyon jó ötletnek, és támogatom mindenképpen.
Ezt Lakatos Robiék csinálják. És létezik amúgy egy Cseh Tamás Band is.
Igen.
És az népzenét vagy cigányzenét játszik?
Is-is. Mivel én játszok mindenféle zenét, szóval játszok klasszikus zenét, a Cseh Tamás Banddel cigányzenét, népzenét, illetve én még jazzt is játszok.
Azt vajon hol csinálod?
Hát azt többnyire külföldön. Abban nem vagyok nagyon ismert itt a környéken.
Ezt a grappellis vonaladat, ezt nem ismertük!
Jól eltaláltad. Hát körülbelül így: persze nem annyira, mint Grappelli, de azért próbálkozunk vele.
És a cigányzenével kapcsolatban hogy érzed: van rá még igény?
Szerintem igen. És mondok is rá egy példát: tavaly Méry Jancsi barátommal kitaláltuk, hogy legyen Somorján magyarnóta est. Én utánanéztem, hogy igazából hivatalosan nem volt még eddig, és azért mindenhol szokott lenni, Dunaszerdahelyen is, Nagymegyeren is, Komáromban is. És akkor mondom, akkor megcsináljuk, kipróbáljuk, hogy van-e rá igény. És képzeld el, ez volt a legkapósabb koncert.
Létezik egy Ady-projekt is, erről is beszélgessünk.
Igen. Hát ott mint karmester veszek részt.
Miért találtad ki, hogy vezényelni akarsz?
Elmentem mentorokhoz: azokhoz a karmesterekhez, akikkel napi szinten kapcsolatban vagyok az Operaházban.
És akkor kérdeztem tőlük, hogy kell megtanulni vezényelni? És azt mondja nekem, hát maga minden rosszat már látott: na, azt ne csinálja…
Azok voltak az elrettentő példák, abból is lehet tanulni.
Igen. És hogy miért találtam ki igazából, viccnek kezdődött. Szóval bevallom őszintén, hogy viccnek kezdődött. A Covid alatt ünnepeltük a házassági évfordulónkat, és akkor nem volt semmiféle ünnepség, mert nem lehetett. Aztán jött a kamarazenei fesztivál. És akkor mondom, csinálunk egy gaget a végén a zárókoncerten. Szerettem volna megcsinálni Bartók Román népi táncok című alkotását népzenei együttessel, az én zenekarommal és kamarazenekarral fölváltva. Ők játsszák a Bartók-verziót, mi játsszuk az eredetit.
Kicsit olyan, mint a Bartók album.
Igen, igen, hát a Muzsikás ezt nagyon profin megcsinálta. Ezt szerettem volna Pozsonyban megcsinálni. És akkor mondom, még valami kell ehhez. Kitaláltam, hogy jó, akkor a feleségem fog zongorázni, én fogok vezényelni. De olyan zenekart hívtam, hogy nélkülem is megoldották volna.
Robotpilótával is megmennek a dolgok…
Igen, ismertem őket, játszottam velük, meg igazából barátok is vagyunk. És akkor mondtam a koncertmesternek, hogy Róbert, hogy légyszi, csináljátok meg, hogyha valami gáz van, akkor te úgyis az első hegedűtől aztán vezényelsz.
Ő vezényli az egészet.
És képzeld el, bementünk az első próbára, és rájöttünk, hogy ez nekem megy. De itt még ezt nem gondoltam komolyan még mindig.
Azért mondjuk el, hogy egy karmester ismeri a partitúra alapján az egész művet, kiemelt dolgokat, valamit hangsúlyosabbnak tesz, valamit kevésbé hangsúlyosnak, tehát újraértelmezi gyakorlatilag a leírt művet, és így szólal meg egy egész.
Igen, igen. Hát a zenészek mindegyike a saját kis szólamát viszi, azzal törődik igazából, és a karmester feladata, hogy minden hangot megtanuljon, összefüggéseket, az olyan, mint a puzzle, össze kell rakni. És a legfontosabb feladat a problémamegoldás.
Az mit jelent?
Képzelje el nyolcvan embert, aki kicsit mindig mást gondol a zenéről, mint a többi.
Ez a zenekar.
Igen. Mert mindenkinek van saját véleménye. És akkor az nem is annyira technikai dolog az elején, hanem inkább pszichikai dolog. Meg kell győzni mindenkit a saját igazadról. És erre nincs idő.
Kampány a zenéért.
Igen. Az első öt másodperc a legfontosabb, amikor egy idegen zenekarhoz odakerülsz, felteszed a pálcát, és az első ütést leütöd, onnantól kezdve tudják, hogy mi a dörgés. A második guillotine akkor jön, amikor először szólalsz meg. Ha akkor elrontottad, egész hetednek vége, sőt, igazából a koncertnek is.
Amúgy ez egy stresszes meló, nem?
Én élvezem.
Adrenalinsportokat játszol a zenében. És az Ady szimfonikusokkal Lennék valakié műsor, az hogy jött?
Felkértek. Felkértek, hogy lenne-e kedvem… Pető Zoltán a zeneszerző, ő komponálta meg ezt a művet. Ady-versek vannak megzenésítve, szimfonikus zenekarral és három énekszólistával. És rengeteget gondolkodtam rajta, hogy ezt bevállaljam vagy ne. De megnéztem a partitúrát, és tetszett. És akkor mondom, ez egy jó kihívás, belementem, és három évad már mögöttünk van: és hamarosan elkészült egy lemez is belőle…
Ez sikeres dolog, mert manapság azért nem mindenből lesz rögzített album…
Igen, sikeres dolog, mert mindig teltházzal játszunk. És ami a legmeglepőbb volt nekem, hogy a közönség nem negyven pluszos, hanem a fiatalok. Ez érdekes. Ez ösztönző, hogy van értelme ennek.
Hallgatnak manapság az emberek még klasszikus zenét? Te mit tapasztalsz? Vagy van véleményük a klasszikus zenéről?
Hallgatnak, de szerintem másképp, mint húsz vagy nyolcvan évvel ezelőtt. De ezzel nincs semmi baj.
Miért másképp? Hogy látod? Miért?
Másra használják. Nyolcvan évvel ezelőtt az társadalmi státusz volt, hogy volt bérletünk az Operaházba. Elmentek, gyönyörűen felöltöztek, és igazából társadalmi eseménynek vették.
Tegyük hozzá, hogy akkor még nem okostelefonról hallgatták a zenét, mint manapság, vagy bármiről, hanem alkalom volt, ahol meg lehetett hallgatni.
Igen, a mai időben annyi inger ér mindenkit, hogy nagyon nehéz egy nyugodt Beethoven szonátának felvenni a versenyt egy Tiktok videóval szemben…
Ma teljesen másra használják az emberek a klasszikus zenét: arra, hogy lecsendesedjen körülöttük a dolog – leülnek egy koncertre, és ők az élményt akarják… Valaki ezt a jógában találja meg, valaki a meditálásban, valaki a klasszikus zenei koncertben.
A fölpörgött világban keressük a nyugalmi pontokat.
Igen.
Azt azért megkérdezném, így a végén záró kérdésként, hogy a mostani helyzetedben, a mostani valóságodban mit ad neked, mit jelent neked a zene?
Hát nálam a zene az első helyen van. Sajnos ezt be kell vallanom.
A feleségednél is ez van, ez összeköthet benneteket.
Igen. Nekem fontos. Ez egy tápláló kenyér. Ez fontos. Reggel fölkelek, mozog az agyamban a hangjegy, a dallamok, a zene. Egyébként komponálással is elkezdtem foglalkozni, de nagyon a kezdetén vagyok, de még lesz ebből valami… Szóval nekem a zene a mindennapom. A jó értelemben mindennapom.
Lubickolsz benne.
Igen, imádom.
Van olyan, hogy mégis félreteszed, és azt mondod, most nem akarok zenét hallani…?
Van: képzeld el, most van a hatsubasho Tokióban…
Ez mit jelent?
Szumó, képzeld el. És olyankor nincs zene. Ez minden két hónapban történik két hétig, minden nap vannak mérkőzések.
Akkor azt nézed?
Szumó, persze. Olyankor nincs zene
Tamás, Te egy olyan művészegyéniség vagy, akivel nem csak most érdemes beszélgetni, hanem majd két-három év múlva újra, hogy elmeséld: éppen milyen új projektbe fogtál bele… Bármi lesz is, én kívánok hozzá neked erőt, zeneszeretetet és lelkesedést: nagyon köszönöm, hogy beszélgethettem Veled.
Én köszönöm a lehetőséget.