Bár 1848-ban még csak tervben sem voltam, jó szívvel emlékszem vissza azokra a rendezvényekre, ahol kisiskolásként forradalmi verseket hallgattam, majd később magam is szavaltam, a hősökre, vértanúkra emlékezve. A következő versben igyekeztem megjeleníteni a mindent elsöprő, forradalmi hangulatot, amely magában hordozza a kockázatot, de új kezdetek ígéretét is…
Kovács Andrea: Moraj
Jön már az ordító, rettenetes tavasz,
mikor az első virágok, a halál fagyában,
roskatag omlanak össze.
Pára nehezedik a földre.
Hol tépett lobogót visz a szél,
az egykori forradalmi költők sírjára
nem fordul a gyenge nap.
Csak csontok a hant alatt.
Mert a tömeg még tűr, még hallgat,
de zsarnokságra ébred reggelente,
őrületbe csap át az óra,
kaszát fen az árulóra.
Magasra tartja a zászlót,
megindul utcákon, tereken át,
az ablakokban villany gyúl,
a hatalmas, többé már nem úr.
Mindent áthat a harci moraj,
hozza már a megtisztulást,
nem hallod? Kér, majd kiált a nép:
-Elég! Legyen ebből már elég!