Már csak néhány óra és elindul a DAC-őrület. Határtalan szenvedély, a maximumra fokozva. Az empatikus feleségek vagy békén hagynak, vagy csatlakoznak a fociuniverzumhoz, és elkísérik útjukon a félig mámoros és félig bolond férjeket.
A határtalan szenvedély néha nem az érzések ,,plafonja”, mert például egy DAC–Slovan meccs a határtalan szenvedély maximális értékein is túl van már.
Egy nyertes meccs után ott lebegünk valahol a focimenny legszebb szállodájában, a világ legszebb kilátásával,
a vesztes után pedig a pokol pokolian szórakoztató pubjában kiengedjük a kénnel fertőzött határtalan dühünket.
Ehm…, vagy a győzelemnél a pokolban, a kísértések helyszínén ünnepelünk? Néha igen. Egy biztos: egy Slovan-meccs után mindez a határtalan szenvedélyen túl zajlik… Pont.
A cikkemben most picit vázolnám, szerintem mi volt és mi lehet.
Elment egy közkedvelt edző, és aki maradt, azok legfőképp mi vagyunk, a szurkolók és a vezetőség.
Mi az, amit családi kincsnek nevezhetünk, és úgy lelkiekben, mint a gyakorlatban a tulajdonosai vagyunk mi, a DAC-közösség?
Van egy akadémiánk, és mi – néha én is – azzal törődünk, hogy szeles, nyáron meg túl meleg van.
Van egy szurkolói közösség, amilyen sehol másutt nincs, képes győzelembe hajtani a csapatot éjjel-nappal, mi meg nem szólunk hozzá hetekig, amikor kell.
Van egy Világink, de mi mégis az Antal-érához hasonlítgatunk. Hát, hát… No, így e: volt pár momentum, amikor Antal Barnabás mosolygott, mert azt meg kell hagyni, hogy a focihoz értett – ebben a tekintetben üt néhány jelenkori szakmabelit. Az összhang is nagyobb volt, de ez normális, mivel nem voltak többen, mint öten a vezetőségben, és olyan céloknál, mint például több száz külföldi regisztrálása a szövetségben, na ott tényleg közös cél és harmónia van, de azt az összhangot bas@ák meg… Persze, érzem, hogy mostanság nincs minden rendben a klub és a szurkolók viszonyában…
Per pillanat olyanok vagyunk, mint egy szerelmespár a szenvedélyek viharában,
akik rohadtul szeretik egymást, de néha képesek rohadtul utálni egymást. Körülbelül ez van most… – és hisztisek vagyunk, mint a hisztis… – na, ez a szó censored…
Még mielőtt belevetjük magunkat a fociba a pályán, és például a balhátvédről vagy a kapusról kezdünk el beszélni, azért jó lenne tudatosítani egy dolgot…
Az ember sokszor akkor értékel valakit vagy valamit, amikor már nincs… Addig úgy veszi, hogy ezek a dolgok vagy személyek olyanok, mint a víz vagy a levegő. Egyszerűen van és kész!
Mindig amondó vagyok, hogy a klub, amely például képes három és fél évig olyan szépre, mint amilyet ezeken a fotókon láthatunk, az nagy dolgokra van elítélve. Viszont, ez nem fog menni, ha nem akceptáljuk egymást úgy, mint egy egészségesen működő cégbe a kollégák.
Nem kell, hogy puszibarátok legyünk, az lehetetlen, hogy mindenki mindenkinek megfeleljen, de respektáljuk egymást. Egyelőre nem így viselkedünk, sok energiát veszítünk, teljesen felesleges vitákkal, és megsértődünk a másik tüsszentésén is, pedig oldhatatlan gond nincs.
Azokat az Antal-éra alatt észleltem. Ezek olyan gondok, amilyeneket, ha nagy klub akarunk lenni, napi szinten kell majd oldani, de picit más szemlélettel kell egymással kommunikálni. Fontos, ami a pályán (nagyon is), a klubban, a napi munkák alatt történik, de kellenek hozzá a pillérek.
Az, hogy összhangban van-e a klub és a szurkolók, az a meccs közben, a stadionban leolvasható.
A klubnak vannak olyan értékei, amilyenek senkinek sincs a ligában – szenzációs és szenvedélyes szurkolói.
A szurkolóknak van olyan értéke, amilyen senkinek sincs a ligában – célratörő és építő jellegű tulajdonosa. Az tuti, hogy hosszútávon nem járhatunk az erődbe úgy, hogy pitiáner, ilyen klubhoz méltatlan viták vannak a fejünkben. Nagy dolgokra vagyunk ítélve, viselkedjünk ahhoz méltóan!
A fociról a meccs után írok, most olvassák el, még mielőtt kimennek az erődbe, azt a stadionavató szövegemet, amit bár felolvasott Bíró Tomi, de pont kiesett néhány repró.
És most már irány a stadion, hiszti nélkül, az erődhöz méltóan!
