Anyának lenni eszméletlenül nehéz, elsősorban embernek maradni lenni az. Ha mint ember nem állunk helyt, és elbukunk a morálcsapdákban, oda az anyai tekintély a gyerek szemében, de a legrosszabb, hogy a sajátunkban is. Ha már megtartjuk magunkat egy józan, ép embernek, már azért piros pont járna.
De mi van akkor, ha ezt az egészet legszívesebben felborítanám, és ha eddig nem is voltam egy „bulizós ereszdelahajam” típus, akkor is arra vágyom, hogy egy kicsit,
csak egy kicsit ne kelljen senki másra, csak magamra figyelnem?!
Arra lettem figyelmes, hogy túl sokszor vizionálom, hogy csak úgy elmegyek itthonról és kész. A gyereket is viszem. Megyek vissza a szüleimhez, otthagyom velük és pár napig vissza se megyek, vissza se nézek. (Na jó, pár hívás belefér.) Vannak vajon olyan anyukák, akik ezt megteszik?
Mert jelenleg el sem tudom képzelni, hogy a valóságban is megcsinálom ezt a 20 hónapos BB-vel. Pedig mennyire, de mennyire szeretném!
Kicsit elmenni itthonról, kicsit kimozdulni, elmenni egy jó kosármeccsre, meginni egy jó barna sört, végighallgatni egy szabadtéri szimfonikus zenekart, beszédülni egy romkocsmába(n), visszamosolyogni egy idegen szimpatikus arcra, wow…
Ébresztő! Ez az élet elmúlt. Elmúlt? Komolyan? Komolyan. De nem. Nem lehet! Vissza akarom kapni az életem.
Vissza akarok kapni mindent, az elúszott élményeket, az elmulasztott lehetőségeket. Vissza akarom kapni magam. Végre megint őszintén mosolyogni, egy igazán jóízűt nevetni. Vissza akarom kapni azt az énemet, akinek öröm volt az élet, csupa szerelem és csalódás, csupa boldogság és kín, csupa áldás és ajándék, csupa öröm és sírva nevetés.
Nem hagyom magam. Elmegyek itthonról! Már megyek is… pakolok. Mennyi cucc. BB cuccai. Kell egy férj, aki elvisz. Na jó, akkor menjünk együtt.
