Pár hete olvashattatok tőlem egy cikket többek között arról, miért is kellemes a nyaraláson, szabadságunk alatt olvasni, és hogy miért is folytatjuk ezt a tevékenységet ebben az évszakban a legtöbbet. Irományom végén ajánlottam kicsiknek, nagyoknak egyaránt minőségi lapoznivalót, melyben szerepelt Czinki Ferenc: A pozsonyi metró című új regénye is.
Izgalmas könyvnek tartom – ráadásul, ahogy a címe is jelzi –, Pozsonyban játszódik, mely környezetet magunkénak érezhetjük befogadása közben. Tehát nem csak azért propagáltam, mert minőségi sorokat tartalmaz, hanem a miliő miatt is.
Mai tárcánkban Mucha Dorka olvasónaplóját olvashatjátok az említett regényről. Egy olyan írónő szubjektív véleményébe kapunk betekintést, kitől olyan jeles irodalmi lapokban találkozhattunk már prózai szövegekkel is, mint az Élet és Irodalom, az Ambroozia vagy a Műút.
Dorka az ELTE Esztétika majd pedig az Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudomány Szakán végzett idén. Tagja a József Attila Körnek, a Fiatal Írók Szövetségének, valamint alapító tagja a felvidéki Márai Sándor Írókörnek, ismertebb nevén a MÁSIK-nak. Itt feltűnhet a felvidéki kapocs, mely életében is jelen van, hiszen felesége a szintén író, vágsellyei születésű Mucha Attilának.
Nem is szaporítom tovább a szót, átadom a stafétát a hölgynek, hogy megtudjuk, miért érdemes, vagy miért nem érdemes elolvasni Czinki Ferenc regényét.
Czinki Ferenc: A pozsonyi metró
(Scolar Kiadó, Budapest, 2017)
Olvasónapló: Mucha Dorka
Rohadtul nehéz nyáron olvasni. Olyan meleg van, hogy legszívesebben a bőrömet is lekaparnám, hátha nélküle hűvösebb lenne. Nem tudok egy helyben ülni és olvasni hosszabb ideig. Czinki Ferenc A pozsonyi metró című kötete is pontosan erre az időre lett kitalálva.
Kicsit amúgy furán érzem magam, mert nehéz nem elfogultan írni egy olyan könyvről, amit annyira vártam, hogy a székesfehérvári bemutatóra is levonatoztam miatta. Nem vagyok egy nagy fangirl, az esetek többségében ugyanazt a 3-4 hazugságot váltogatom, hogy ne kelljen elmennem irodalmi rendezvényekre. De itt más volt a helyzet.
Szóval közel negyven fokban elég nyűgös vagyok. Nem olvasok hosszú könyvet, mert nem tudok rá odafigyelni, és csak olyat, ami azonnal megfog. A fekete borító a véres hattyúval azonnal megdobogtatja az ember szívét, először kicsit hatásvadásznak gondoltam, később már zseniálisnak. Persze, mielőtt azt hinné bárki, hogy valami véres krimit fogunk olvasni, le kell lőnöm a poént.
Szóval nem, vagy nem igazán. A székesfehérvári, de még a gombaszögi bemutatón is elhangzott, hogy a könyvben nincs történet. Pedig valamennyire van, cselekmény nincs. Két szál fut egymás mellett, más-más idősíkban, és egy rejtélyre keressük a választ, de a könyv végére érve az is kérdéssé válik, hogy volt-e egyáltalán rejtély. Az elbeszélő vezet minket végig Pozsonyon, Petržalkán, de nem segít senki, aki tudna valami infót, az sem tud igazán semmit. Ő az Adatközlő – akit én leginkább úgy képzelek el, mint azok az alakok, akik a kocsmapultnál motyognak maguk elé. Az elbeszélő és az Adatközlő is csapong, csak elbizonytalanít. Többször ugyan mondd valamit, de csak hiányérzetet hagy maga után, további kérdéseket. Leginkább csak bepillantást kapunk Petržalkára, a helyi sorsokra és történetekre, de nem rálátást.
Czinki prózája nekem túl lírai. (Ennél röhejesebb mondatot már nehezen…) Érzésekre, hangulatokra apellál, nem akcióra és reakcióra. Leír, vagy középiskolás kifejezéssel, lefest. Végtelenül szoktak idegesíteni az ilyen típusú szövegek, de A pozsonyi metró mégis továbbvisz, a tematikával eléri, hogy tovább olvassam. Arról beszél, amit mindannyian jól ismerünk: a kocsmáról, az ottani arcokról, a panelrengetegről, annak minden furcsaságáról, és beszél arról a Pozsonyról, amit a környezetem vagy egyáltalán nem ismer, vagy ZS-kategóriás horrorfilmek helyszíneként gondol rá.
Nem mehetek el Varga Gábor Farkas rajzai mellett – tökéletesen illenek a könyvbe, hozzák a szövegek hangulatát. Rövid könyv, rajzokkal, csodaszép borítóval, kicsit irigykedve nézek rá, mert nagyon igényes kötet, nagyon egyben van. Viszont. Viszont jobb lenne, ha nem könyv lenne, hanem hangoskönyv, még akkor is, ha úgy nem látom a rajzokat. A szövegek nekem nem mindig működnek a líraiságuk miatt, inkább úgy tudnám elképzelni, hogy ahogy járom a pozsonyi helyszíneket, közben valaki duruzsolva mesél a fülembe.
Valószínűleg ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül, Czinki erre is gondolt: még most augusztusban lehetőség nyílik arra, hogy az ő vezetésével bejárjuk a kisregény helyszíneit. A facebook eseményt itt éritek el.