Európában mára szinte minden ország sajátos hiphop kultúrával rendelkezik, így van ez a magyar és a szlovák szcénával is. De mi a helyzet nálunk, a szlovákiai magyar közösségben?
Előzmény:
Megkérdeztem két Londonban élő párkányi fiatalembert, Tóth Rolandot és Szabolcs Melajt, akik nagyon tehetségesen művelik a stílust, Dreekót, Dunaszerdahely hírhedt rapperét, Zirig Árpit, aki a jønvukk nevű bandával rappelt évekkel ezelőtt elég komoly szinten és , hogy került a hiphop az életükbe, és mit jelent számukra maga a stílus.
Tóth Roland aka Totyasan / Szabolcs Melaj aka Eleven (Párkány)
T. R.: Három éve úgy éreztük, itt az ideje leülni s írni valami rapszöveget, ami jóval különbözik az eddig megszokottaktól. Szabi barátom beszerzett mindent, ami kell, lemezjátszókat, lemezeket és mikrofonokat. Nemsokára rá megszületett Aijó nép duó, amit Szabi s jó magam alkotunk. A szövegeinket főleg belső érzések s rálátások alkotják, kis sci-fivel kitöltve a mai világról a rendszerben, amiben élünk. A lényeg, hogy a belső világunk tükröződik a külső világban. Mi nem szándékozunk kioktatni senkit, csak egy picit rávezetni az útra, hogy kik is vagyunk mi, emberek. Hogy megtaláljuk a spirituális énünk. A hiphop kultúra kitöltötte a fél életem s rabul ejtett már az első Kriss Kross audiókazettám, amit 6 evesen kaptam. Idővel jött a Wu-Tang Clan, Cypress Hill, s még sorolhatnám.
Nincs hátsó szándék abban, amit csinálunk, csak is szigorúan a jó érzés miatt írjuk s csináljuk (többnyire magunknak). Akinek bejön, azt szeretjük, akinek nem, azzal nem foglalkozunk.
Sz. M.: Magát az érzést otthon kaptuk az idősebb generációtól és a mai napig jelen van bennünk. Olyan gyakorlott párkányi szövegíróktól tanultunk, mint Skulla, eMCSe, Attaker, kik hosszú ideje ebben a világban élnek. Ahogy Totya fogalmazta, „kitöltötte a fél életünk”, s ezáltal kialakult egy egyéni stílus bennünk is, amit a zenébe rejtettünk itt, Kelet-London egyik garázsában. Aijò Nép tényleg a belső tudat, ami sikít kifelé a mikrofon és az instrumentálok segítségével. Ami segít előre, azaz összhang és a bizalom. Londonban az ott élő rapperekkel összehozott a sors, majd DeadOfficerrel, Petával, Dominóval és Enyimével megalkottuk a B2R csapatot. A zenénk inkább annak üzenhet, aki meghallja, átérzi, nemcsak hallgatja. Ha meg nem, akkor az útjaink nem kereszteződnek. Ez így van rendjén. Nincs bolygatás csak folytatás.
Dreeko
Sokan rapperként ismernek, de én inkább producerként tekintek magamra. Nagyon sok zenei stílust hallgatok, de a hiphop a kedvencem, mert ez egy kötetlen stílus. Itt nincsenek szabályok, úgy írhatok meg egy dalszöveget, mintha a legjobb haveromnak mesélnék valamit, és zeneírás szempontjából is bármilyen műfajjal ötvözhetem.
A rapperekben mindig az tetszett, hogy annyira közvetlenek és lazák, mint például Eazy-E, Busta Rhymes vagy 2pac. Sosem csíptem a kis érzékeny lelkű költőgyerekeket fülhallgatóval a fülükön, akik szabályok közé szeretnék szorítani a stílust.
Ez egy szabad műfaj, ahol az ember tényleg önmagát adhatja. Úgy jó, ahogy van.
Teljesen rendben van az is például, ha egy elmebeteg őrült vagy, aki rímenként témát vált, vagy egyik pillanatban suttog, a másikban meg ordít, mert ilyen kedve van. A lényeg, hogy legyen benne flow és zeneiség, ami sajnos ma sokaknál hiányzik, de én őket inkább ilyen költőféleségnek tartom.
A dunaszerdahelyi rapről jelenleg még nem sokat tudnék mesélni, de életcéljaim közé tartozik, hogy minél többen megismerjék ezt a várost, mivel nekünk van miről mesélnünk, nem kell hozzá gengszterfilmeket néznünk, mint sok MC-nek!
Zirig Árpi
Nekem a hiphop a véletlen folytán jött az életembe: amikor mások 2pac-et hallgattak, és azon rítak, hogy lelőtték Notorious-t, én feltehetőleg halott zenészek sercegő albumjait vagy súlyos metállemezeket. A crossover felől talált meg a dolog ereje, igaz, nem volt már teljesen idegen – a ritmikus szövegmondás egy iszonyatosan régi dolog, ugyanúgy benne van a magyar regős énekekben, az ázsiai, afrikai népzenében vagy éppen a talkin’ bluesban is. Gyanítom, az amerikai rap is ebből táplálkozott, ezt hordja a génjeiben, a kicsit meditatív, de verbális katarzisokkal megtört elbeszélés a lényege mindkettőnek. Hiába vannak közöttük évtizedek, de akkor is a feketék tipikus zenéjéről beszélünk.
A tévében hallott rap sosem hatott meg, sem a zene, sem a szövegek, de hála az égnek főiskolás koromban olyan emberek közé kerültem, akik megmutatták, hogy bizony ennek a bling-bling, külsőségekből táplálkozó szcénának van egy sokkal élhetőbb, őszintébb és ütősebb oldala.
Az, hogy mókából freestyle-ozgattunk, az inkább csak szellemi gyakorlat volt, a gyorsaság és a nyelv próbája. Egy helyzet elrímelése, az azonnali reakció frissességet kíván, a szövegi klisék és kényszerrímek kihagyása pedig folyamatos gyakorlást és önfegyelmet.
Sosem voltam és sosem lettem igazi hiphop arc. Egy dunaszerdahelyi freestyle rendezvényen viccből én is beálltam, én is jól szórakoztam, körülöttem az NFG-ben a többiek is. Akkor találtuk ki, hogy legyen egy banda, de fogalmunk sem volt, mi sül ki belőle – csak azt tudtuk, hogy a rossz berögződéseket, a kamu gengszterkedést meg a bicskanyitogató, gatyalógató tahóságot szeretnék elkerülni. Valahogy értelmiségi módon szerettem volna megközelíteni, és ez hellyel-közzel a zenésztársaimnak is elfogadható volt, sőt, a közönség is jól reagált rá.
Megrögzötten a magyar nyelvet használva, Csallóközből érvényesülni Magyarországon nehéz – egyikünk sem akart tartósan oda költözni, sőt, az akkor éppen berobbanó internetes terjeszkedést meg lusták voltunk használni, így nem csoda, hogy hobbizenekarrá váltunk, amely egy ponton túl már nem tudott működni. Ennek ellenére remek kaland volt, hálás is vagyok érte a többi jønvukkosnak.
Ha jól megnézzük, a rap az valahol egy népköltészet, annak egy populáris, modern formája. Bizonyos szintig kötött stílus, amelyekre rárakodnak egyes kötelező formai elemek, cirádák, díszítések, klisék.
Ahhoz, hogy mindez őszinte legyen és hiteles, szerintem alapfeltétel, hogy az előadó személyesen kötődjön a szövegéhez – éppen ezért a világban taposva támolygó fősodrású rappel nem is tudok mit kezdeni, legtöbbször hiteltelennek tartom a producerek és lemeztársaságok által összegrundolt végtermékeket. Legyen a hiphop önkifejezési forma, ahol a ritmus mellett a kimondott szó ugyanolyan súllyal bír. Aki nem tudja megírni magának, az ne akarjon rappelni!
Az ankét megjelent a Klikk Out 2017/7. számában.
