(Poór Tibor, 2010. május 07.)
Az e heti Focitipp oldalain a magyar labdarúgás történelmének egyik legvarázslatosabb meneteléséről emlékeztek meg. Immár huszonöt éve történt, hogy teljesítve lettek a magyar focirajongók legszebb, csak halkan kimondott kívánságai. Felejthetetlen fociünnep volt ez a Vidis menetelés, így nem okoz nagy gondot válaszolni a kérdésre: hogy is volt?
Minden csütörtökön egyforma volt a forgatókönyv. A tantárgy megnevezése nem volt valami prózai, a technika alapjai, de mi imádtuk ezt a röpke heti másfél órát… Miért? Volt az óra alatt minden, csak komoly tanulás nem.
Az előadó tanár sajnos nem tudta „kiharcolni” magának a kellő respektet, és mi ezt a ziccert 13-14 évesen durván ki is használtuk.
A „banda” három osztályból verbuválódott. Választhattunk volna még a matematika-fizika és a kémia-biológia órákból, de ehhez nem volt elég erős az akaratunk… Ugye már önöknek is kezd nyilvánvaló lenni, hogy mi a kiválasztott témakörért sem voltunk oda… És vissza se…
Egy pár hónap után már kifinomult kínzási technikával rendelkeztünk, mellyel a tanár elvtársat sokszor az őrületbe kergettük. Az osztályunknak volt sok „piros ásza”, akik ellen nem volt Malina elvtársnak ellenszéruma. Az egyik legnagyobb „mester” egy srác volt, Hodosból…
„No, kérdezd már meg tőle!” – szólt a fél osztály.
A gyerek nagy levegőt vett és rákérdezett: „Tanár elvtárs, tudja hogy a Hodos megint nyert?”
A tanár megtorpant, félbeszakítva a négyütemű motor működésének magyarázatát, ránézett a srácra és homlokát összehúzva így szólt: – „Őőő, mi? Hogy? Mi van?”
„Tanár elvtárs tudja, foci – Hodos – győzelem – két pont…” – nem adta fel az öcskös.
A tanár mély levegőt vett és ignorálta a további, focival kapcsolatos kérdéseket. A következő órákon már-már kezdte a pedellus megszokni a hodosi csapat ellő eredményjelző tábláját, de egy napon a virgoncunk a tanár számára „ismeretlen” csapatok megnevezéseivel rukkolt ki.
„Tanár elvtárs, nézte a Vidit? Megverte a Szenzsermént!” – támadt a tini. „Ehmm, legyél csendben!” – jött a tanári kontra.
Szépen lassan rituálé lett ez a dialógus.
„Tanár elvtárs, a Vidi továbbjutott a Partizánon keresztül… Tanár elvtárs, látta, hogy ötöt rúgott a Partizánnak, és látta, ahogy a Vidi kiütötte a Zseleznicsart?… Tanár elvtárs, nyertünk Madridban, nézte?…”
Röviden összefoglalva, ezekkel a kérdésekkel szinte szétbombázta a tanár nyugalmát. Emellett az „idillikus” eszmecsere mellett „besompolyogtunk” a döntőbe.
A Vidi hihetetlen menetelése felejthetetlen volt. A tévé előtt is. A mai napig libabőrös vagyok, ha felelevenítem a Sóstói Stadion hangorkánját, amely minden Vidi-gól után betöltötte a lakások és a házak ebédlőjét Dunaszerdahelyen is.
Felelevenítve az osztálytársam alapiskolai produkcióját, szinte maguktól jönnek a Vidis emlékek is.
Haver! Ha olvasod ezt a cikket, megkérdezném tőled: Emlékszel még?
Tudod, Vidi – Sóstói Stadion – Gulyás László – Disztl Péter – Csuhai – Szabó Józsi – Májer – Szenzsermén – Mencseszter – Partizán – Zseleznicsár – Real…
A rohadt életbe, de szép volt!
