Mi szólt hangfalunkból júliusban? London Grammar, Lorde, Mac DeMarco

Nézd meg, hallgasd meg, amit mi már megcselekedtünk júliusban. (Címlapfotó: Lorde)

London Grammar – Truth Is A Beautiful Thing

Afelől semmi kétségünk nem lehet, hogy a nottinghami indie-pop-trió énekesnője, Hannah Reid korunk egyik legtehetségesebb dívája, és nem becsüljük túl, ha Adele-hez, vagy Florence Welch-hez, netán Natasha Khanhoz (Bat For Lashes) mérjük.

A London Grammar pedig az említettekkel ugyancsak egy lapon említhető popformáció lehetne, ha kicsit jobban csipkednék magukat. Négy éve már annak, hogy az If You Wait c. lemezükkel taszítottak egy nagyot, Reid hangja olyan könnyedén szivárgott be a nagyok közé, mint a víz át a papírszalvétán.

Jelen: Big Picture, Oh Woman Oh Man, Rooting For You, Truth Is A Beautiful Thing.

Múlt: Wasting My Young Years, Strong, Hey Now, Help Me Lose My Mind, Nightcall.

Adele és Florence producere, Paul Epsworth a második albumukat is szárnyai alá vette, és ugyan nem mondható, hogy egyik fülünkön be, másikon ki, de koránt sincs annyi emlékezetes és izgalmas momentuma, mint az első lemeznek.

Egy illedelmes, korrekt, de tipikus folytatás. (3,5/5)

---

 

Lorde – Melodrama

Az új-zélandi tinilány különösen irigylésre méltó karriert futott be már négy éve is, amikor írt egy dalt, a Royalst, és egyszer csak az szólt mindenhol mindenből. Nem épp egy laza nyári sláger volt, hanem egy, a korát meghazudtoló éleslátással megáldott kamaszlány kordokumentuma kortársairól.

A Pure Heroine c. bemutatkozó albuma ráadásul nemcsak egy egyslágeres csacsiság lett, hanem egy olyan gyűjtemény, amely méltán kaphat helyet majd az évtized legfontosabbjai között is.

Jelen: The Louvre, Liability, Hard Feelings/Loveless, Perfect Places, Green Light.

Múlt: Royals, Buzzcut Season, Tennis Court, Team, 400 Lux, Glory and Gore.

Lorde ma már húszéves, szakítás után van, de Melodrama c. második albumából két dolgot biztosan leszűrhetünk.

Az egyik, hogy nem akarta magába roskadva beleordítani fájdalmát a világba, és helyenként kifejezetten bulis dalokat írt, a másik, hogy továbbra is olyan egyéniség a popszcénában, aki egyszerre éli meg azt, amiről énekel, és figyeli magát és talán minket is kívülről. (4/5)

---

 

Mac DeMarco – This Old Dog

Ezt a kanadai fazont úgy képzeld el, mint azt a tróger haverod, akinek épp elmondod egy újabb kínod, ő pedig csücsörítve, költőien visszakérdezve válaszol: Nos?!

Akire nem tudsz haragudni, pedig jókora semmirekellő, de aki egyszersmind mélyen megél dolgokat, csak a védekezési mechanizmusa a túltolt kényelem és lazaság.

Jelen: My Old Man, This Old Dog, On The Level, A Wolf Who Weares Sheep Clothes, Still Beating.

Múlt: Salad Days, Blue Boy, Goodbye Weekend, Ode To Vicero, Freaking Out The Neighborhood, Another One.

Mac DeMarco megélt ezt-azt gyerekkorában, amiből valószínűleg ebben a szinte csak általa barkácsolt, rétegelt, lebegős hálószobapopban talált kiutat. Alternatív slágergyáros és megborultan is értelmes, bölcs fószer, akin az égvilágon semmi se foghat ki. Mint afféle kanadain.

A This Old Dog egy gazdagon hangszerelt, melankolikus, édes-savanyú lemezke, mely mögött tulajdonképpen csak ő áll. Ő a hang és minden hangszer. (3,5/5)