Újra szerda, így ismételten olvasnivalót hozott nektek rásóatti. Mai választottam egy viszonylag amatőr költő, azért használtam a „viszonylag” szót, mert még nem publikált.
Az Alma Mater magazinban egyszer megjelent már verse, de az olyan jeles érdemből, hogy a folyóirat országos pályázatán második helyezést ért el két éve a líra kategóriában. Én fészbúk posztjai révén ismerem alkotásait, azonfelül párat olvashattam személyesen is egykoron. Amennyiben szemügyre vesszük László Zoltán verseit, rájövünk, hogy nem amatőr költő, játék számára a verselés. Olyan játék ez, amit nagyon komolyan alakít évek óta.
Egy nagymegyeri származású, magyar nyelv és irodalom, kateketika szakos tanár Zoli, ki jelenleg a lakszakállasi alapiskolában tanít. Tanárnak sem lehet utolsó, hiszen kifogástalan humorral rendelkezik, művelt, intelligens ember. Elmondása szerint középiskolás kora óta ír. Kezdetben szinte senkinek nem mutatta meg alkotásait (klasszikus poéta introvertáltsága az effajta „fiókköltészet”), de idővel már nem csak saját maga szórakoztatására, hanem barátai örömére is elkezdett körmölni.
A közösségi oldalnak köszönhetően könnyebben és gyorsabban el tudja juttatni az érdeklődők felé műveit, így már ott is megosztja versbe sűrített gondolatait.
Lírájára jellemző a klasszikus vers forma több típusa korszerű kifejezésekkel keverve, szójáték, valamint a szerelmi és a társadalomkritikai tartalom, és természetesen olykor a humor is.
Legnagyobb hatással Weöres Sándor, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, József Attila és Faludy György voltak költészetére, a kortárs szerzők közül Varró Dániel és Lackfi János verseit tudja igazán magáénak érezni. Most pedig in medias res, ismerjük meg Laszló Zoltán sorait!
Ugyanaz a délután
fáradt szavaim vécédeszkán táncolnak
irigylem őket pihenésükért
izzó önmagamat nem tudom
a hidegtálból kilopni
most forgalmi dugóban
rekedtek gondolataim
kikapcsol a tévé mégis
kikapcsolom a tévét
majd holnap ráélvezek
azokra a fitoplanktonokra
ti döntsétek el melyik a sötétebb
szobám vagy őseim sírja
bentről élvezem az utca mozgását
nem ficergek helyettem is lépsz
várj még sok száz percet
és meglovagolom igyekvésed
jól látható üstökét.
Félvilág
Félig kész mondatokba
csapódtam,
ez üres bolygón mászkálok
agyoncsapottan.
El-elolvasom, ám sok a hézag
mind között,
húsz betű a Marsra
költözött.
Verset ír az iszap, trágyadombon
szavalod,
furcsállnak a többiek, nem értik
a zavarod.
Jó reggelt!
Újra dagad az űr az ágyamban,
fekhelyem nem ma lett molett.
Fáj a bontatlan tollpaplan,
atkáim járják indiántáncukat,
hogy nem zavarod életterük.
Fő hajtóművem lassan indul,
hagyom szunnyadni a rakétát,
mint tavaly ősszel is, csak nem itt.
Veled feledtem a régit,
mára meg te lettél a régi,
unom, hogy újra újat keresek.
Beágyazódom ide örökre,
pedig talán nem is vagyok
oly’ selejtes sejtféleség
– csak túl puha, akár
kialvatlan szemem alatt
ez a tarka szarkaláb.
Nem mondom, hogy ég veled,
de most jár neked a viszlát.
