Gyurkovics Tamás harmadik regénye több dologban hasonlít az előzőekre. Egyrészt abban, hogy valós események szolgáltatták az alapját, és írását kiterjedt kutatómunka előzte meg.
Most látszik a legélesebben, hogy a klímaváltozással nem pusztán ijesztgetnek bennünket, hanem az igenis belenyúl a mindennapjainkba. Ezért – sajnos – nem is lehetne aktuálisabb a vers.
Az ember, mióta csak ember, minduntalan belenyúl a környezetébe, és saját kénye-kedve szerint alakítja azt. Csakhogy mindez szinte sosem marad előre nem látott következmények nélkül.
Gyakran van úgy, hogy az ember nincs jóban a világgal, pusztán azért, mert nincs jóban, tisztában önmagával. Valamiképp ezt igyekeztem megragadni a következő pár sorban.
Ha nem tudnád, elárulom, hogy nem a huszonegyedik században élsz. Hanem a tizennyolcadik eleje felé. Na jó, most magam elé képzeltem a zavart az arcodon, szóval megmagyarázom.
„(…) ez egy szar történet, ez már az elején elárulja a tragikus csúcspontokat” – olvassuk Szentesi Éva regényének tizennegyedik oldalán, de már akkor sem hisszük el. Addigra ugyanis bőven beszippant minket a szöveg a maga egyszerű, őszinte…
Természetünk bukkanóira, ilyen-olyan hajlamainkra a múltban nem másból kíséreltek meg következtetni, mint a koponyánk formájából… Jelen történetünk egészen Hippokratészig vezet vissza bennünket.
A következő vers talán jobban vonatkoztatható azokra a fajta függőségekre, amelyekre általában is mind függőségként gondolunk, mégis, azt hiszem, egyetemesen is kirajzolja ezt a mintát.