Gyakran van úgy, hogy az ember nincs jóban a világgal, pusztán azért, mert nincs jóban, tisztában önmagával. Valamiképp ezt igyekeztem megragadni a következő pár sorban.
Ha nem tudnád, elárulom, hogy nem a huszonegyedik században élsz. Hanem a tizennyolcadik eleje felé. Na jó, most magam elé képzeltem a zavart az arcodon, szóval megmagyarázom.
„(…) ez egy szar történet, ez már az elején elárulja a tragikus csúcspontokat” – olvassuk Szentesi Éva regényének tizennegyedik oldalán, de már akkor sem hisszük el. Addigra ugyanis bőven beszippant minket a szöveg a maga egyszerű, őszinte…
Természetünk bukkanóira, ilyen-olyan hajlamainkra a múltban nem másból kíséreltek meg következtetni, mint a koponyánk formájából… Jelen történetünk egészen Hippokratészig vezet vissza bennünket.
A következő vers talán jobban vonatkoztatható azokra a fajta függőségekre, amelyekre általában is mind függőségként gondolunk, mégis, azt hiszem, egyetemesen is kirajzolja ezt a mintát.
Néhány héttel ezelőtt, a Robert Fico ellen elkövetett merénylet apropóján a John F. Kennedy halálával kapcsolatos, máig jelenlévő összeesküvés-elméletekről szóló cikkemen dolgoztam. Álmomban sem fordult meg akkor a fejemben, hogy hamarosan…
Az elmúlt hetekben sajnos élőben nézhettük végig, hogy mennyi egymásnak ellentmondó információ, pontatlan hír, sőt, szándékos ferdítés lát napvilágot akkor, ha egy, az ország élén álló politikust merénylet ér.