Barátság

Aki a barátunk, az velünk együtt örül a sikereinknek. Irigység nélkül, őszintén örül.

Persze nem az a kéretlen fajta, ami után mindkét fél feszeng, az is, aki kapja és az is, aki adja, hanem az a fajta, amelyik valóban egy örök bölcsesség.

Nyugi, pár hét és itt van a Kánaán, naptejben leszel fürösztve, és (könnyező)pálmalevelek legyezik majd az arcodba a falusi kavicsgödör-riviérák útszéli porát. De jó lesz!

De nemcsak a pusziról, hanem az ölelésről, a vállveregetésről, a simogatásról is, röviden, minden érintésről, amivel eddig azokat ajándékoztunk meg, akiket szeretünk.

Érdekes, hogy általánosságban véve sokszor nem is a rendelkezésre álló idő az, ami kevésnek bizonyul...

Biztosan tudunk beszélgetni? Nem lehetséges, hogy csakis a megszokás hajt, az, hogy végre kiadhatjuk a gőzt, hogy végre kibeszélhetjük magunkat és kész, vége?

Milyen az igazi barátság?

Az első részben már beszéltünk arról, miért tettetjük gyakran azt, amik, akik nem vagyunk.

Nehéz elfogadnunk azt, akik vagyunk. Ez tény. De inkább csak halkan jegyzem meg, mert erre a kijelentésre a hiúságunk általában igen érzékenyen reagál.