Bemutatkoznék

Erdélyben született, majd Dunaszerdahelyen lelt második otthonra, vagy ahogy ő fogalmazott „addig jó, míg az embernek van egy itthona, meg egy otthona, tehát van mindig hova hazamenni”.

A DAC fotósa, a fiatalabb Ernő azt mesélte, gólnál, helyzeteknél vagy a téves bírói ítéleteknél félre kell tennie az emóciókat, mert ha azok kerülnének előtérbe, nem lenne jó a fotó.

A Turulban mutatták be talán először, milyen stadiont terveznek Dunaszerdahelyre építeni, milyen lesz az új címer... Előfordult, hogy az újságírók is innen szereztek tudomást a legújabb információkról.

Az idők során három törzshelye is volt, a mai napig emlékszik arra, hogy melyik meccsen hol állt, aszerint, hogy hova lőtték, vagy hova kapták a gólokat.

A riportból az is kiderül, miért vagyunk különleges helyzetben mi, magyarok itt a Felvidéken, és ebben mi a szerepe a focinak, valamint a lokálpatriotizmusnak.

Nagyapja az 50-es, 60-as években a DAC-ban focizott, édesapja járási focibíró volt. Az alapiskolákból toborzott gyerekeket a DAC, így került a csapatba. Csatárként kezdett, végül a kapuban kötött ki.

Végigjárta a DAC korosztályos csapatait, kezdve a diákoktól egészen az idősebbik ifikig, hátvédet játszott. Labdaszedő is volt, így kerültem a nagycsapat mérkőzésére.

Volt egy jó cimborája, a Rudika, aki mindent el tudott intézni, lelkiismeret-furdalás nélkül neki tudott állni bárkinek, megvolt a szókincse hozzá... Rudika nemrég távozott el, legyen neki könnyű a föld.

A kezdetekben a szülők által került kapcsolatba a DAC-cal, még a régi fatribünös stadionban, aztán a haverokkal jártak. Amíg lehetett, hátulról beugortak, a 2 koronából meg kellett úszni a belépőt, hogy jusson még pattogatott kukoricára is.…

Talán nem mindenki tudja, de Szilvia egykor aktív játékos volt, s ha módja van rá, mind a mai napig „labdába rúg”.