DAC-szurkoló

Az idők során három törzshelye is volt, a mai napig emlékszik arra, hogy melyik meccsen hol állt, aszerint, hogy hova lőtték, vagy hova kapták a gólokat.

A riportból az is kiderül, miért vagyunk különleges helyzetben mi, magyarok itt a Felvidéken, és ebben mi a szerepe a focinak, valamint a lokálpatriotizmusnak.

Nagyapja az 50-es, 60-as években a DAC-ban focizott, édesapja járási focibíró volt. Az alapiskolákból toborzott gyerekeket a DAC, így került a csapatba. Csatárként kezdett, végül a kapuban kötött ki.

Végigjárta a DAC korosztályos csapatait, kezdve a diákoktól egészen az idősebbik ifikig, hátvédet játszott. Labdaszedő is volt, így kerültem a nagycsapat mérkőzésére.

Volt egy jó cimborája, a Rudika, aki mindent el tudott intézni, lelkiismeret-furdalás nélkül neki tudott állni bárkinek, megvolt a szókincse hozzá... Rudika nemrég távozott el, legyen neki könnyű a föld.

A kezdetekben a szülők által került kapcsolatba a DAC-cal, még a régi fatribünös stadionban, aztán a haverokkal jártak. Amíg lehetett, hátulról beugortak, a 2 koronából meg kellett úszni a belépőt, hogy jusson még pattogatott kukoricára is.…

Talán nem mindenki tudja, de Szilvia egykor aktív játékos volt, s ha módja van rá, mind a mai napig „labdába rúg”.

Ha létezik apa-lánya szurkolói életstílus, akkor kioszthatjuk az aranypálmát mai vendégeinknek, Józsefnek és lányának, Rebekának, akik rendszeresen együtt járnak DAC-meccsre.

DAC-szurkolókat bemutató sorozatunkban Lacival beszélgettünk, aki elmondta, a gimi udvarát, ahová focizni jártak, piros szalagnak hívták, mert pirosra volt festve a kerítés.

Sorozatunk eddigi legfiatalabb riportalanya, Erik ragaszkodott hozzá, hogy édesapját is kiemeljük a címben, azt az embert, aki megszerettette vele focit, aki először kivitte őt a zöld gyepre. A srác egyébként nemcsak a lelátón érzi jól…