Editorial

A béke lehetne a 2024-es év szava, mondom magamban cinikusan, mert soha nem volt még semmitmondóbb a tartalma és álszentebb az, aki általában harsogja. Fölteszi egyáltalán magának a kérdést bárki, mit jelent neki a béke?

Nincs üdítőbb dolog annál, mint teli pofával megmondani a másiknak, bárkinek, hogy hol, kivel és hogyan éljen, mit tegyen, mit csinál rosszul és még sorolhatnánk. Tahónak lenni emberi jog, legfeljebb nem túl szimpatikus.

A józan halandó embernek az lehet az első gondolata: nem létezik, hogy ezek hisznek a saját hülyeségeikben, biztos csak egy jóízűt oda akartak tekerni a másiknak.

Félelmetes annak a képességnek a hiánya, hogy tudjuk előre, jó ember lesz-e a gyerekünk, amire viszont biztosan szüksége lesz, hogy odafigyeljünk rá, a támaszai és egyben a tükrei legyünk és különösen, hogy megértsük.

Fotelből billentyűzetet ragadva nem lehet igazságot tenni az algériai bokszolónő, Imane Khelif ügyében.

Július 3-a sokak emlékezetébe úgy íródhat majd be, mint a nap, amikor a józan ész csődöt mondott, elúszott a remény.

Egy politikai elit, de a társadalom mentális állapotát is megmutatja, hogy milyen képet vágunk, ha meglátjuk ezt a bizonyos tükröt, a karikatúrát.

Ha ostobák vagyunk, azt az internet felerősíti, de ha barátságosak, azt is.

Ha akarsz holnaptól tiszta szívű gyerekként játszani, ma kell még az elméd s szíved szivárványba mártani.