Editorial

A józan észnek tavaly is helyt kellett állnia, és rohadtul nem volt könnyű dolga. Ehhez próbáltam én is hozzátenni a magamét. Íme, egy kis válogatás mindebből.

Próbáljunk meg idén egy kicsit jobban elfogadni és szeretni mindenkit úgy, ahogy előttünk áll, félretenni görcsöket, beidegződéseket, rutinreakciókat.

A bársonyos forradalomhoz semmi közöm (6 éves voltam), de úgy tudok rá emlékezni, mint arra a fordulatra, aminek azt köszönhetem, hogy ma akár egy kicsit csacsi is lehetek, abból még baj nem lesz.

Október 1-jén hatályba lépett a jogszabály, ami miatt még sokan fognak káromkodni.

Mikor az ember a gyerekére néz, vagy a még meg sem született gyerekére gondol, eszébe jut, milyen világ lesz itt, mire ő felnő és dönthet az életéről.

Alantas ösztöneinknek jó volna megmagyarázni, hogy mutogassák magukat csak a négy fal között valami tükörben...

Nem nagyon van olyan szakma, amelynek képviselőit ennél könnyebb szívatni. A tanár az, akiről a legszebbeket szokás mondani, és akiért a legkevesebbet szokás tenni.

Újabb kormánybukást kérek! Különben velünk marad ez a nyomor, és négyévente nyáron még a tábortüzekből is politikusok égő tekintete fog kirajzolódni. De sajnos idén biztos!

Egy diák olyan erővel és olyan kétségbeesetten kapaszkodik az építkezési területet záró, kibontott kerítés egyik tartórúdjába, mintha épp tornádó tépne szét körülötte egy épületet.

Amikor egyre többször hallom azt, hogy amióta a Gastro DS főz az ovikra is, azóta kevesebbet esznek a gyerekek, megáll az eszem, és keresem a válaszokat.