Élet

Szívesen fogadnék tanácsokat olyanoktól, akiknek könnyű belevágni dolgokba, nem tökölnek, csak belecsapnak a lecsóba.

Érezted már úgy, hogy biztosan bele fogsz bukni a következő próbálkozásodba? Hogy bármennyire igyekszel is, nem fog menni? Mennyire más lenne a helyzet, ha volna melletted valaki, aki bíztat, aki hisz benned, hogy menni fog, hogy meg tudod…

Mi természetesnek vesszük, hogy a közjóból mindenki egyformán részesül. De a közért már messze nem tesznek elegen. Gondoljátok, hogy ez rendben van így?

Vajon felnőttként mitől leszünk olyan eszeveszett okosak? Vagy legalábbis a legtöbb nagy, tekintélyes felnőtt miért tekinti magát annak?

Annyira beleszoktunk a szokásosba, természetesnek veszünk megváltoztathatatlannak tűnő dolgokat, kérdés nélkül elfogadjuk őket, idővel mégis azt vesszük észre, hogy összeroppanunk alattuk.

Azonnali idegbaj helyett pár mély levegővételt ajánlok, nyugodj le, majd ragadj papírt és tollat!

Ő értette, hogy itt mi vagyunk a lényeg, hogy a folyamatban legyünk és maradjunk is.

Felmerülhet a kérdés: vajon a sok lelkiismeretes lakosnak mekkora szava lehet a város tényleges alakításában?

Veletek is van úgy, hogy arra eszméltek a hétköznapi rohanás robotikus kábulatából, hogy most minden milyen jó? Ez lehet vajon az az idill, amit mindannyian keresünk, kutatunk, amiért kívül, belül építkezünk, gürcölünk, hajtunk?…

Becsüljük meg azokat a perceket, órákat, napokat, melyeket váratlanul egymáshoz közel tölthetünk!