Próbáljuk valahogy kárpótolni magunkat a sok munkáért, a reklámok tömkelege pedig elhiteti velünk, hogy ennek az a legjobb módja, ha veszünk még valamit.
A ma megvásárolt dolgok árát a jövőben majd többszörösen is megfizetjük. A problémának én is része vagyok, ahogy csaknem mindannyian. Erre reflektálnak az e havi versek.
Tompa Andrea úgy beszél a holokausztról, mint előtte kevesen. Az érdekli, hogy lehet emberileg, művészileg feldolgozni azt, ami nem velünk esett meg, de valahogyan mégiscsak velünk.
A megszokott háttérzajként működő propaganda alattomosan nyúlhat bele az életünkbe, emberi kapcsolatainkba. Áprilisi verseinkben éppen erre a hatásra igyekeztünk valamelyest rávilágítani.
Gombóc nő a torkodban, ha a Pokoljárást olvasod, ne vidd magaddal a nászutadra. De van, amikor ilyet kell olvasni: ami letarol, hogy aztán újra kisarjadhass.
Ma – szerencsére – viszonylag sok szó esik a női lét nehézségeiről, visszásságairól, esélyegyenlőségről, illetve annak hiányáról. Mégis, még nagyon sok szó kell erről essen ahhoz, hogy tényleges egyenlőségről lehessen beszélni.