Költőtoll

Mindkettőnk számára ez volt az első kísérlet, hogy haikut írjunk, sőt, úgy döntöttünk, hogy írunk mindjárt hármat!

A nyomorról, szegénységről beszélni fontos, vagy fontos lenne – néha majdhogynem úgy tűnik, tabutémáról van szó.

Ebben a versben, képzeletben a kietlen tanyavilágba látogatunk. Az írás során az a kérdés foglalkoztatott, hogy vajon hogy nő fel egy gyermek egy ilyen zord és elszigetelt környezetben?

Valahogy kikerülhetetlen volt az ironikus hangvétel, mert az ember szereti kifigurázni azt, amit unásig ismer, de egyben mégiscsak szeret is.

Lássunk most egy verset, amely nem takarja el ugyan a város hiányosságait, gyengeségeit sem, de legalább ilyen vehemenciával domborítja ki mindazt, ami miatt jó itt élni.

Nem is értjük, eddig hogy maradhatott ki ez a téma, de ami késik, nem múlik: decemberi verseinket Dunaszerdahelynek szenteljük!

Az alábbi versben a görög istennők, eszményi szépségek világába kalandoztam kicsit, hogy párhuzamba állítsam gyarló, hiú vágyakozásunk tárgyával, az örök szépséggel.

Nőként a 21. században szinte teljesen lehetetlen semlegesen viszonyulni az aktuális szépségideálhoz. Ebből az összehasonlításból pedig lehetetlen nyertesként kijönni. Kivéve talán, ha a humoros oldaláról próbáljuk megfogni...

A novemberi Költőtoll témája a szépség és a szépségideál kérdésköre, amelyet igyekeztünk a lehető legalaposabban körüljárni.