Akár paradicsomi helyeken jártunk, akár a nagyvárosi dzsungel forgatagában, mindig az volt az érzésem, mintha valami mesébe csöppentem volna. Ennek az érzésnek, hangulatnak a lenyomatát próbáltam megragadni.
A költő ajkai verseket suttognak arról, ami volt, van és lesz. Egyszerű, de mély szavai mindenkiről szólnak: gazdag és szegény, férfi és nő, gyermek és felnőtt.
Lássunk most egy kortárs, netes románcot, amely épp olyan gyorsan indul el, amilyen gyorsan véget is ér, tényleges tartalom, mélység, jelentőség nélkül.
A közösségi média, még ha a visszásságaival tisztában vagyunk is, ellenállhatatlan vonzerőt gyakorol ránk. A Költőtoll rovat új verse e kettősséget tükrözve ezúttal kifejezetten aktuális témáról szól.
Őszinte leszek: azt hittem, könnyebb lesz verset írni a kisebbségi magyarság témájában. Aztán eszembe jutott egy régi emlék, tisztán, nyilvánvalóan, mint egy villámcsapás...
Szlovákiai magyarként jó eséllyel kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor „magyarázzuk a bizonyítványunkat”: hogy is van az, hogy itt élünk, hogy élünk, milyen nyelvet használunk a mindennapokban, satöbbi. Pedig egy kisebbség tagjának lenni…
December 18. a kisebbségek napja. Ennek apropóján döntöttünk úgy, hogy valamiképpen megkíséreljük verssorokba szedni, hogy milyen is egy kisebbség tagjának lenni.