Ha festék került a kezébe, mindenhova három betűt rajzolt, falra, kapura: DAC – édesanyjától meg is kapta érte a „jutalmát”.

Felüdülés hallgatni az autóbuszban kedvenc nótáját (amit inkább nem idézne a szerző), mindenkihez van pár kedves szava, ő valóban imádja a DAC-ot.

A Nélküled által rengeteg embert ismert meg a klub körül, és még ennél is több barátság kötődött.

Újságíróként is törekszik az objektivitásra, szerinte a sértő dolgokat egyformán kell elítélni, és a nemzetiségi kérdéseket ugyanolyan mércével kell elbírálni.

Sok mindent tudna mesélni, azt szokta kérdezni az emberektől, hogy van-e még 50 évük, mert ha igen, akkor üljenek le és hallgassák, amit mond...

Azt mondja, hozzá nőtt ez a klub, csallóközi csapat, szeret meccsre járni, a szívében van a DAC. A játékosok cserélődnek, de mindig van kiknek szurkolni.

Most, hogy meggyógyult, szeretne újra meccsekre járni, látni ismét a csapatot focizni...

Ha Szerdahelyre jön, megáll a St. Patrickban, ez a törzshelye. Még a Covid-lezárás alatt is képes volt eljönni ide DAC-meccset nézni, amíg lehetett persze.

Erdélyben született, majd Dunaszerdahelyen lelt második otthonra, vagy ahogy ő fogalmazott „addig jó, míg az embernek van egy itthona, meg egy otthona, tehát van mindig hova hazamenni”.

A DAC fotósa, a fiatalabb Ernő azt mesélte, gólnál, helyzeteknél vagy a téves bírói ítéleteknél félre kell tennie az emóciókat, mert ha azok kerülnének előtérbe, nem lenne jó a fotó.