Kicsit fantasy történet következik a nyolcvanas évek elejéről, amiben az igazság talán valahol odaát van.

Roberto DAC-szurkolókat bemutató sorozatában Bugár Imrével beszélgetett.

A színházterem tetőterének világításán valamit szereltek – hegesztettek is talán, ha jól emlékszem. Valószínűleg szárnyra kapott egy kóbor szikra.

A sokezer könyv némán várja a látogatókat, csak a terem sajátos illata árulkodik, hogy itt bizony a tudás fája gyökerezik.

A dunaszerdahelyi Minit Slovakia gyárigazgatójával és két gyönyörű lányával beszélgetett Roberto.

De tudtak ezek a nimfapapagájok rikácsolni! – a rikácsolásnál már csak a csípésük volt kellemetlenebb.

Elvileg újév napján szintén nem szabad mosni, másodikára annyi ruha lenne itt, mint a rohadalom.

„Édesapám szintén újságíró volt, majd tanár, a bátyám pedig tanár lett, egyáltalán nem áll messze tőle a sport, sőt!”

Ma már városi művelődési központnak hívjuk, viszont eredetileg nem, vagy nemcsak a városnak, hanem az egész járásnak szánták.

Amikor szenteste csak nappalos vagy, az főnyeremény, hiszen estére csak hazajutsz valahogy.