Ma – szerencsére – viszonylag sok szó esik a női lét nehézségeiről, visszásságairól, esélyegyenlőségről, illetve annak hiányáról. Mégis, még nagyon sok szó kell erről essen ahhoz, hogy tényleges egyenlőségről lehessen beszélni.

Nem fogok kertelni: ez a feladat, minden eddiginél keményebbnek bizonyult.

Verseinkben igyekszünk megragadni a női lét esszenciáját – szólunk a nemi szerepekről, egyenlőségről (vagy éppen annak hiányról), támogatásról, szolidaritásról.

Mindkettőnk számára ez volt az első kísérlet, hogy haikut írjunk, sőt, úgy döntöttünk, hogy írunk mindjárt hármat, kvázi trilógiába rendezve. Döntsétek el Ti, mennyire volt sikeres ez a kísérlet!

Megpróbáltam a stílust magamra szabni, tartva a szigorú struktúrát, amitől mégiscsak haiku lesz a haiku. Olvassátok szeretettel ezt a trilógiát!

Mindkettőnk számára ez volt az első kísérlet, hogy haikut írjunk, sőt, úgy döntöttünk, hogy írunk mindjárt hármat!

A nyomorról, szegénységről beszélni fontos, vagy fontos lenne – néha majdhogynem úgy tűnik, tabutémáról van szó.

Ebben a versben, képzeletben a kietlen tanyavilágba látogatunk. Az írás során az a kérdés foglalkoztatott, hogy vajon hogy nő fel egy gyermek egy ilyen zord és elszigetelt környezetben?

Valahogy kikerülhetetlen volt az ironikus hangvétel, mert az ember szereti kifigurázni azt, amit unásig ismer, de egyben mégiscsak szeret is.